2014. július 31., csütörtök

Dilemma



                   Dilemma


A képzeletemben él  három szelence,
Melyekben egész életem van elrejtve.
Folyton-folyvást a dilemma előtt állok;
Melyik a kedvesebb: egy, kettő vagy három?

Halasztást nem tűrő teendők elsőben,
A másodikban: „ráér majd ez későbben”!
Harmadikban lévőt megoldja az élet.
Van-e ennél is furább életszemlélet?

Hej, mikor az elsőbe raktam és raktam,
A harmadikra csak egy parányit hagytam!
Fűtött tennivágy, fiatalság ereje,
Hódítani vágytam földet és az eget.

Aztán szemem a középsőben feledtem;
Meggondoltam ezerszer! Minek sietnem?
Túl hosszú létra kell elérni az eget,
A föld gömbölyű, az ember nagyot eshet.

Száguldtak éveim, sas szárnyán reppentek,
Harmadik szelencébe emígy szerettem.
Vonzóbbnak találtam a másik kettőnél,
Untalan az ő fedelét nyitom föl én.

Első szelencémet hűtlenül elhagytam,
A másodikat látogatom néhanap,
Már csak a harmadikért repes a lelkem,
Oldjon meg a magas ég mindent helyettem!


                                Filo-csibi

2014. július 29., kedd

Kidőlt keresztfa



Kidőlt keresztfa

Keresztút volna ez kétszeresen:
pléh Krisztusnak itt pihen keresztje,
és két út együtt keresztet képez.
Úté a név, szoboré enyészet.

Köszönést bizony már rég nem hallott,
pedig milyen szép is volt az akkor,
reggeltől napestig süvegelték,
sokszor hallgatta, hogy „dícsértessék!”.

Kidőlve elmúlt üdve őnéki,
de széltől árok partja megvédi.
Krisztus marad ő ott is mindvégig;
panasza felhangzik magas égig.

Amíg szoborként állt --  imádkoztak,
Krisztust látni most nem kívánkoznak,
szégyenkezve tőle elfordulnak,
mint beteg leprástól -- tovafutnak.

Próbája ez hamis hitűeknek;
aki előtt sokszor térdepeltek,
most ő imádkozik összetörten,
ha megszólalna, talán köszönne.

Ha drága márványba öntve állna
a nagy  Szent Péter-bazilikában,
hamis lelkűek imádkoznának,
térdre rogyva, sírva jajgatnának.


               Filo-csibi

2014. július 25., péntek

Hol a boldogság ?



Hol a boldogság?


Különc madár a boldogság,
Alig érint, rebben tovább.
Elpárolog, mint a kámfor,
Talán nem volt más, csak álom.
Esdekelve marasztalnád,
Elillan, mint a sóhajtás;
Mint víztükrön a napsugár,
Földet érő vízcsobbanás,
Mint madárfütty az éterben,
Rózsa színe a sötétben,
Téli napon hajnal fénye,
Vándormadár messze égen,
Hópehely, mit eső verdes,
Bárányfelhő, mit szél kerget.
Mindhiába tömjénezed,
Kolostorban sem rejtheted.
Ege mindenek feletti,
Helyébe nem léphet semmi.
Ha csak kicsi, dobszót hallat,
Végtelenje  mélyen hallgat.
Szivárványa gyémánt gyöngyben,
Boldog-ittasságod mennyben.
Élvezd édes pillanatát,
Harmatcseppje szárad immár!



                      Filo-csibi

2014. július 22., kedd

Kíváncsi vagyok



Kíváncsi vagyok


Kíváncsiság bizony igen nagy úr,
Kérdez ő mindent számolatlanul.
Miért így, miért úgy – érdekelné;
A magyarázatot érdemelné.

Boldogságnak nincs kijelölt útja,
Ha van, örömmel lépnék ez útra!
Addig, amíg csak távolról látom,
Nem tudom milyen, ha azon járok.

Életemben  sok hibát vétettem,
Ekkor mindig azt hittem, jót tettem.
A javítgatás csak folt hátán folt,
Tiszta lapra írtam, de hibás volt.

Élet-iskola magas tudomány,
Tantárgyaiból megbuktam csúnyán.
Más iskolákban jelesre álltam –
„Elvéreztem”  élet-iskolában.

Igaz szót mindig magamhoz mértem,
Többitől  is ugyanezt reméltem.
A lelkemet gyakorta „kitettem”,
Éles karmokkal belécsipkedtek.

Kíváncsi vagyok, mikor adom fel,
Mi kell ahhoz, hogy lelkemnek „sok” lesz;
Tomboló vihar törjön felszínre,
Lángoló tüzet okádjon mindre?

Kérdezem, de erre sincs felelet,
Csak komor felhő búja csepereg.
Kíváncsi vagyok, hogy meddig esik;
Talán, míg szemem könnyel megtelik.


                      Filo-csibi

2014. július 19., szombat

Ahogyan rég volt



Ahogyan rég volt

Minden oly szép volt,  ahogyan rég volt.
Azúrosan kéklett nyári égbolt,
aranyló nap ragyogta földünket,
télen a hó paplanként terült el,
tavasz és ősz tették a dolgukat,
természetben szigorú Rend uralt.

Rendjén volt minden, kerek a világ.
Ki-ki adta, amit szíve diktált.
Nagy ünnepekre szép ruha dukál,
jó ember szomszédtól kaptam ruhát.
Iskolakezdés is ilyen  ünnep,
rendes öltözék kell – ki ne tűnjek.

Cipőm bölcsen – nehogy kilyukadjon -
várta az őszt, akkor felhúzhatom.
Nekem esemény volt – táska gyanánt
büszkén vittem anyám fonott szatyrát.
Télen táskám szánkóvá változott,
anyám ezen igencsak háborgott.

Gyermekkorom gyönyörű – úgy véltem.
Játszottam királylányt, efféléket.
Az leszek én is, ezt titkon hittem
valóságban is, nemcsak mesékben.
Egy kicsit még nőhetek, – gondoltam -
cipőm helyett topánkát kell hordjak.

A szatyromat majd messze elrejtem,
meglátná valaki – isten mentsen!
Selyembe fogok én megjelenni,
a hajamba gyöngykoszorút tenni.
Fehér lovon jön a herceg értem,
finom kisasszonyként kell kinéznem.

Reggelre eltűnnek a szép álmok,
herceget és lovát nem találom.
Azúros eget felhők takarják,
aranyló nap nem ragyog, csak halvány.
Hópaplant a jeges szél elkapta.
Nem illik koszorú ősz hajamra.

                                   Filo-csibi

2014. július 15., kedd

Duna vizén



     Duna vizén


Feketéből Feketébe,
Az erdőből a tengerbe
Népeket mint vérér fogja
Több országon végigfolyva.

Széles a víz, mély a folyó,
hulláma lágyan fodrozó,
ezüst fénye tükörsima,
míg irigy szél nem borítja.

Temérdek víz, hosszú folyó,
úszhat rajta nagyobb hajó,
csak megbillen dühös szélben,
fent van orra szemben széllel.

Viharos szél ordít, süvít,
dübörgő haragot zúdít,
villámokat hány mérgében,
nagy hajót a tüze éget.

Táncra perdül egy kis csónak,
mogorva szelet csalogat,
hízelkedve legyeskedik,
csendességért kedveskedik.

Goromba szél szellőcske lesz,
susogva dúdol szerelmet,
simogatja a csónakot,
lágyan fodrozza a habot.



                   Filo-csibi

2014. július 13., vasárnap

Búbánat



Búbánat


Megint itt van és tanyát vert bennem,
Ég a szememben, zúg a fülemben.
Árnyéka, mint a viharos felhő,
Tengerárja félelmes, rettentő.

Gyűlölöm, ahogy gyűlölni lehet,
Közelségét gyötrődve viselem!
Hogyan  is szabadulhatnék  tőle?
Nevetnék?  – e gondolat rég dőre.

A kalmár érzékeny lelket keres,
A kőkeménybe kényszerrel szeret.
Kiszemelt engem, mint áldozatot,
Karmaival szívemen áthatolt.

Rágódik bennem, zsarol a kínja,
Komorhomályt homlokomra írja!
Ördögtáncot jár, ujjong, ficánkol,
Vele együtt démona is táncol.

Szörnyszülöttnek – mint a riadt madár –
Borzongok győzelmes diadalán.
Vidd el őt esti szél, vidd új tájra,
Lelkemnek nyugalom szomjúsága!

A nagy ég mutassa meg az utat,
Mely a virágos jókedvbe mutat!
Remény űzd el a csúf búbánatot!
Szél hozzál  örömdús  áradatot!

                              Filo-csibi

2014. július 11., péntek

Susogó levelek



       Susogó levelek


Mit susog zizegve a nyárfa levele;
Csillogó fényén a szélhárfát pengetve?
Ezüstnyár ágai némán bólintanak,
Így örvendnek a levelek ódáinak.
Mint felkiáltójel, a nyár magas, sudár,
A levelek susogásán nem triumfál;
Fennkölt büszkeséggel az eget firtatja,
Gyökérlábán feszesen állva méltatja.

A sokat tudó leveleket kérlelem,
Súgják  a fülembe mielőbb meg nekem:
Hervadó gyöngyvirágomat tépjem-e szét,
Vagy ápolgassam őt, míg élte véget ér?
Melyik kevésbé fájó neki és nekem;
Ebbéli tudásom – sajnos – nincs énnekem!
Gyöngyvirágom kelyhéből egy bús csepp szakad,
A fájó könnyeimmel folyammá dagad.

Ezüst nyárfa levelei súgnak-búgnak,
Hogy’ feleljenek, amit maguk sem tudnak?
Lélek dolgában nem létezik jó válasz:
Benne millió csoda, rejtély, varázs van.
Lassú vagy gyors halál a kisebb fájdalom?
Mindkettő összetör, mindkettő fáj nagyon.
Kis virágomat a lelkembe ölelem,
A maradék életét abba lehelem.


                        Filo-csibi

2014. július 7., hétfő

Vadvirág



Vadvirág

Kakukkfű, pipacs és a boglárka
Illatát a réten pompázza.
Szabadon nő, hová az óhaja,
Nem vágyik dédelgető óvóra.

Szétszór magot, hajtása növekszik,
Ettől kedvét mások el nem veszik.
Isten kertje a vadvirágos rét,
Buján élnek itt a virágok még.

Lelkivilág csodás virágoskert,
Az útmentit  távolítanom kell!
Csak a nemes virág nyílhat abban,
Többinek írmagja se maradhat!

A rózsa fenséges és királyi,
A boglárka szerényen pompázik;
Kastélyba való, ami fenséges,
Mezei virág kunyhóban ékes.

Mindnek dicső természet szülője,
Létet és múlást neki köszönhet.
A különbséget az ember tette,
Mert vadnak meg nemesnek nevezte.

De káprázatos lehetne e kert,
Ha mezei virág is élne benn!
Nemes- és vadvirág nap színében,
Rózsa boglárkával negédesben.

Sokszínűség lényemet színezné,
Isten lelkemben örömét lelné.
Vágyam sasként egyszer majd elrepít,
Szép vadvirág magját lelkemre hint.                      


                          Filo-csibi


                                                                                                                                                       

2014. július 4., péntek

Hajnalfényű Boszporusz



Hajnalfényű Boszporusz


Büzasz,  Poszeidon tengeristen fia
Várost álmodott, és azt Bizáncnak hívta;
Konstantinápoly, majd Isztambul lett mára,
A földi halandót lenyűgöz  látványa.
Boszporusz tengerszoros derekán csobog,
Hulláma két kontinensnek is partot mos.
Isten teremtő kedve örömöt látott:
Képzelt egy ezerarcú mesevilágot.

Fekete- és a Márvány-tenger kegyében
Két víznek kisdede ringatózik szépen.
Habja simítja Európát,  Ázsiát,
Mélykék mélye, felszíne ezüstben vibrál.
Hajnalfénye a város falán csillámlik,
Meseváros sejtelmes színben pompázik;
Égi hold földi arany utánzatai
Csodás mecsetek csalfa délibábjai.

A hatalmas templomok, régi szépségek
A Koránból Allahot hallgatni készek.
Valaha Szultánt dicsérte minden élő;
„Csillogó tekintete fényesen égő”,
Háreme és rózsái nem hervadhattak,
Tündöklő fényességet nem csorbíthattak.
„Ezeregyéjszaka” mesélő félholdja
Hajnalfényű Öblöt ringatja álomba.


                           Filo-csibi

2014. július 2., szerda

Lelkemet besározták



Lelkemet besározták



Lelkem a nap aranyozta,
csillagos ég csillogtatta,
enyhe szellő simogatta,
„szépet” bátran elmondhatta.
De az istennek-képzeltek
itélőszék elé vittek.
Haragosan ócsároltak,
rettentő tűznyilat szórtak.
Hogy milyen bűnök terhelték,
nyilazók ezt nem fecsegték,
lelkem szavát nem értették,
„szépet” más nyelven beszélték.

Tiszta volt, de besározták,
ronggyá tépték, összezúzták,
mint a romlott húsrakományt,
a szemétdombra kidobták.
Ott sem maradt békén, nyugton,
kóbor kutyák falták folyton,
vicsorogva jöttek újak,
minden rá fenték fogukat.
Jó az Isten  -  megkönyörült:
angyalt küldött, szárnyán repült
maradéka a lelkemnek,
az utolsó lehelettel.

Erőt merített magából,
törölte a sárt magáról.
Oly nagy lett így az ereje,
sározókat porrá verne.
Magához hű csak úgy lehet,
ha vissza nem üt ezeknek.
Szebb a megbocsátó lélek,
legyen ilyen, amíg élek.
Újra a nap aranyozza,
csillagos ég csillogtatja,
enyhe szellő simogatja,
„szépet” bölcsen elhallgatja.

                           Filo-csibi


2014. július 1., kedd

Hollóhajam deres



Hollóhajam deres


Hetvenkét őszről szól a pergamen,
Keresztet vetett rám a pap:  Ámen!
Torkomat próbálva adtam tudtul:
Nem repesek az új világomtúl.

Sötét felhőkből hulltak mennykövek,
A csillagok behunyták szemüket,
Hold sem látott szívesen - bujdosott,
Szűrte fényét a nap - nem ragyogott.

Forrásoknak vize mind kiapadt,
Minden dalos madár néma maradt,
A rózsa csak töviseket hozott,
A tenger tajtékozva habozott.

A mindentudók ezt így mesélték,
Vakon hiszek el én minden mesét.
Másképp a sok rossz nem történt volna;
Kilencszer nyolc év regélne róla!

Az utamon örömök is értek;
Idővel sorra hamuvá égtek.
Lehet, hogy illúzió minden szép?
Legalább illúzióm lenne még!


                Filo-csibi