Madár-lelkem

                                                                              

         

                 Madár-lelkem

          Madár-lelkemnek szárnyal a vágya
          gyémánt-napfényes öröm-világba,
          azúr-szemű ég,  részegítő nyár
          zengő fénylombok édes ajka vár!

          Csillogó-csábos kék üveghegyen
          repül a messzi felhő peremen,
          mennyei széptől repesve zilál,
          szívében mámor gyönyöre vibrál!

          Gyérül a napnak fakuló fénye,
          repülnek árnyak – madaram vére;
          törötten csüngő szárnya sebzetten,
          álom-tépetten, érzés-égetten!

          Csügged a csönd, borzong a bánat,
          nyög a levegő, bénulnak vágyak,
          ködbe vész a szép, a kéjkáprázat,
          haldoklik remény, alél varázslat!

                        Filo-csibi

Fodor Miklós verse

                                                                           

                                                                                

     Múló pillanat

Ha csak egy pillanatig tartana
e földi élet,
a megbabonázott igézet,
mely fogva tart, ha a
szemedbe nézek

Ha csak egy percig égetné
ajkad a szám,
s többé nem néznél rám,
szemed nem kérdezné,
gondolsz-e rám?

Akkor is elég lenne e gyönyör,
mely a múló pillanatot,
egy egész életet betölt,
minden más világot,
szétzúz összetör

Akkor is elég lenne e kábulat.
Azután eltűnne mint az üstökös,
az idő tört része alatt,
hogy másnak ne adjon örömöt,
itt a csillagok alatt.

Lambrozett Éva verse

                                                                                 

                                                                            

                      Árnyalatnyi

              Emlékeimben tartalak, még foglak...
              de már olyan nehéz vagy. Sóhajtozom. -
              S lelkem keze nehezül, ne vedd zokon;
              hisz' belőlem a Szépek egyre fogynak.

              Frissítem elmém lidérces vendéggel...
              felém sompolygó elavult ábránddal, -
              jaj, oly furán fordulnak nekem háttal,
              kontúrjuk múlt-rőzse máglyáján ég el.

              Bevillan néhanap sok szép pillanat...
              ami fölöttébb kedves volt számomra; -
              vajon hogyan varázsoltad sorsomba?
              Eremben lüktetsz, mint arany-árnyalat.

              S ha kijutsz a fényre, suhansz bőrömön,
              én pedig letörlöm arcommal lényed... -
              immáron ragyogok, csókollak Téged;
              lám, a múltunk végre illendőn köszön.

Kun Magdolna verse

                                                                              

Szálló sóhaj

Ha végső alkonyba zuhanna a nap,
hol nincs szenvedély sem érzelem-dús vágy,
ringassa álmaim emlékpillanat,
melyben örökök a csókos éjszakák.

Ha csillagport tapos kihunyó lelkem,
és nem simul rá több földi boldogság,
adjon vigaszt majd mindaz a szép bennem,
mi hervadatlanul, szívemben tanyáz.

Ha szavam sem ölt már jelmezbál ruhát,
s minden gondolatom sírban csendesül,
szálló sóhajomban nyíljon még virág,

mibe holtvilágom beleszenderül,
mert ahol virág van, élet is akad,
mely porrög hantomon rózsákat fakaszt.

Ámor

                                                                             

                                                                                

                 Ámor

Fáklyája felgyullad, sisteregve lángol,
a tüze izzón ég, szerelmet varázsol;
a világ rózsaszín, gyönyörben pompázik,
mámorában Ámor főistenként játszik!

Csak érted, csak hozzád, csak veled halálig,
suttogja Ámor a hajnal hasadtáig;
pirkadat jöttekor tovább nem hiteget,
búcsúzik Édentől, csókjával integet!

Ámornak a szívét új Éden borzolja,
új mézes gyümölcsöt habzsolva kóstolja,
szálldos, mint pillangó: virágtól virágig,
suttogva csábítgat élte víg napjáig!

                 Filo-csibi

Fodor Miklós verse

                                                                              

                                                                         

Görögtűz

Fellobbanó tűz az ég peremén,
tovatűnő csalóka lidércfény...
Emléked most is itt kísért!
Szép arcod most felmerül egy pillanatra,

aztán...? Eltűnik, s megint
itt hagysz magamra.

A tükörbe nézek
álom és ébrenlét között,
s megdobban a szívem,
mert Téged látlak
magam mögö

 

Lambrozett Éva verse

                                                                            

                                                            
                                                                       

                Sugallat

                                   

Múlt-posta küldött dőltbetűs levelet
címzettje a nyugvó lelkiismeret -
rövid, velős pár sor, keménynek tűnik
ki küldhette, honnan? A kétely gyűlik.

Az áll benne sorban, pontokba szedve
hogy mikor, mit vétett a beste lelke -
s ne leljen békét e világban többé...
addig semmiképp, míg sorsa a Földé.

Zúzza szét a testet, amiben megbújt
gyötörje a szívet, legyen az feldúlt -
ziláljon agyat, szakítson meg eret...
mostantól az ész itt béna báb lehet.

Egy kőkemény harcos nem lesz áldozat,
tán van az alján kisbetűs változat -
kibúvó, megváltó vagy mentő szabály
mert ez így otromba és kínzóan fáj.

Ám nincs apróság, ürügy, bűnbocsánat
vezeklés rétjén rügyet bont a bánat -
mindenhol szirmok, sötétek, hullanak
szőnyeggé válva, rajtuk sok könnypatak.

Kun Magdolna verse

                                                                         

                                                                             

                                                                   Soha ne írj!

Soha ne írj lelkedből,
sem dalt, sem verseket,
mert az élet méltánytalan,
s halálra sebez.

Soha ne ejts mások előtt
féltett szavakat,
mert jön, aki majd megmásítja
gondolatodat.

Tartsd magadban érzéseid,
ne higgy senkinek,
mert bizalomban ismered meg
ellenségedet.

Féltékenység

                                                                  

                                                                                

          Féltékenység

Fáj, de nem sírok – ez szemeim párája,
a zöldszemű szörnynek féltékeny prédája;
fanyar a csók íze, hideg az ölelés,
édes az álom, de keserű ébredés!

Megy a nyár, jön az ősz, messze száll a madár,
másképp fest a világ, mást dúdol a szél már,
új álmok, új vágyak borzolják lelkemet,
kóstolják szívemet, keresik kedvemet!

Hátratekintek, egy búcsúszó a múlttól,
szorongat egy emlék, kínzó érzést sulykol;
dehogy féltékenység, dehogy a szerelem,
csupán a nyugvó nap szépségét könnyezem!

                    Filo-csibi

Fodor Miklós verse

                                                                             

                                                                            

              Úgy lüktetsz...

           úgy lüktetsz szívemben,
           mint tavaszvirág reggel,
           mikor felkel a Nap
           izzó szenvedéllyel,

           úgy hallom hívó hangod
           rejtett dallamát,
           ahogy rám talál
           magányos éjszakán,

           úgy érzem simogatásod,
           ahogy hozzám érsz,
           mintha mennyben járnék,
           fenn a fényben Rád találnék,

           úgy várlak, mint hívő a Messiást,
           örök hittel, alázattal
           csillagragyogásban,
           sosem múló szerelemmel!

 

Lambrozett Éva verse

                                                                                  

                                                 
                                                       Egyszer könnyebb lesz (?)                                                       
                                                                              

      Meddig van illata a csalódásnak
      s meddig érezni a fájdalom ízét -
     vajon lesznek-e ezek különváltak
     a szívtől, mint elillanó veríték?

     Izzadtságszagú, kiábrándult hitek
     bűzösebbek a rothadó tetemnél -
     s keserű napok hangulata piheg
     addig, míg a kaotikus fejben fél.

     Zaklatott a vér, aludni képtelen
     a küszöbön álmot hozó manó áll -
     és álldogál hajnalig hűen, lesen
     ajándéka szenvedés markába száll.

     Majd sikításra eszmél fel a lélek
     félig ébren, félig odaát csapong -
     elnyeli a kín, már nem fáj az élet
     ezentúl égből font kötélen jajong.

Kun Magdolna verse

                                                                             

                                                                      

Soha ne add fel

Soha ne nézd vándor,
mennyi van még hátra
abból az útból, amit lépned kell,
csak halad-haladj bátran,
ha megroggyan is térded,
ha minden hited, minden álmod
hiú reményt képez,
mert nem adhatod célod
mindaddig, míg meg nem leled
azt a túlontúli üveghegyet,
hol életvizű forrás pezseg,
vég nélküli létet.

Mindent vagy semmit ?

                                                                         


                                                                 

                                         Mindent, vagy semmit ?

Mint pásztortüzek fekete éjszakán:
kigyúlnak mécsesek az égbolt teraszán,
a csillag-miriád tündöklő tengere
varázsló a szívnek, ha lángol szerelme.
Égig érő hegyek, rét minden virága,
gyöngyöző vízesés áradó forrása,
szózatos madárdal, rózsáknak özöne,
mézédes szavaknak igéző gyönyöre;
ölelném magamhoz, csókolnám Ámorát
az egész világnak örömét, mámorát!

Vagy mindent, vagy semmit: rapszodikus lelkem
a nagy mindenséget vágyja képzeletben.
Óh, pedig mily csodás: harmatcsepp levélen
vibrál a szivárvány ezernyi színében,
kíváncsi napsugár vetül a felhőre,
átaranylik rajta, piroslik szeplője;
apró kis nefelejcs bájosan vágyra hív,
hajnalnak csillaga csábítón rám kacsint.
Csak egy szót kedvesem - szeretsz-e igazán,
nem kell a nagyvilág, elég egy szál virág!

             Filo-csibi

                                                                     
                              

Fodor Miklós verse

                                                                 

 

                                                                        

Meddig várjunk még

Meddig várjunk még
mikor lesz elég a könny
és a szenvedés

meddig várjunk még
míg ledőlnek a falak
míg megunja majd

míg megelégel
sok síró éhes gyerek
meg fiatal is

elég szólamból
elég sok hazugságból
ébredj fel Népem

ne tűrjed tovább
a sok-sok gonoszságot
ne legyünk vakok

ki Hazánkban él
ne nélkülözzön végre
legyünk boldogok

Lambrozett Éva verse

                                                                    

                                                                             

          Hajnali hancúr

Játékos vízmassza a hajnali Nap tükre.
Az égágyból kikelve nézi benne arcát -
vajon feltűnő-e szemén az álmatlanság
...és mit árul el róla kócos haja fürtje?

Sugárkezével mossa az éjszaka sminkjét,
a szürkés ráncok tapintatosan kegyesek -
letörli a cseppeket, majd kacsint feszeset,
törtarany-izzással horgol vállamra csipkét.

Pajkosan lődörög, a Földre fényét hintve,
egyre magasabbra halad a kék lajtorján... -
míg köszönti az ismerősök között orcám,
s csók-szikrákat dobál izgága felhő-tincsre.

Kun Magdolna verse

                                                                        

                                                           Gyönyörű sors

Addig áldd a sorsod, míg van, ki átölel,
ki minden éj múltával veled ébred fel,
ki rád gondol nappal, neked visz rózsát,
s benned látja régvolt, büszke ifjúságát.

Addig áldd a sorsod, míg van, ki szépnek lát,
ki letörli arcodról a könnyek garmadát,
és csókot ad vigaszképp, szelíd ringatást,
hogy felleld benne szívének puha vánkosát.

Addig áldd a sorsod, míg nem vagy egyedül,
míg van ki két karodban, el-elszenderül,
hogy féltett kincsű álmait veled ossza meg,
mert tudja, álmodni is, csak érted érdemes.

                                                                      

Fényből homályba

                                                                       

        Fényből homályba…

Ó, féktelen öröm, önfeledt kacagás,
ámbrás illatú szerelem-lobogás,
elalélsz, mint napfény, mit éj öle ringat,
tespedsz a homályban – szánod, hogyha pirkad!

Hová tűnt a hajnal vágyébresztő fénye,
szikrázó derűnek, új nap szép reménye,
bódító románca vadvirágos rétnek,
lelket-bilincselő édes madár-ének?

Nem hullik a könnycsepp hegedű húrjára,
feslett rózsabimbó bársonyos szirmára;
harapott holdkaréj sápadtan vánszorog,
szivárvány kapuján zord vihar ácsorog!

Kerüli a kedély a lelketlen lelket,
nem keres fénytelen homályban érzelmet,
szépségnek, gyönyörnek csillaga lehullott,
kihunyt a tündérfény, szenvedély elmúlott!

                    Filo-csibi

Fodor Miklós verse

                                                                            

Te adsz könnyű álmot

Te vagy a szép, te vagy a jó.
te vagy a nekem való
te vagy a minden
nélküled semmi sincsen.

Lehet bármilyen hideg,
nem fázok, mert te melegítesz
te adsz könnyű álmot,
te adsz vidám ébredést.

Veled lesz az élet szép,
ha rád gondolok percenként,
itt leszel mellettem,
hidegben és melegben,
napsütésben, hóesésben!

Lambrozett Éva verse

                                                                        

     Csevegnünk kéne

Ó, nekem semmi se' jut ma eszembe,
pedig vissza-nézni épp ma illene; -
fájni, halódni sok gondolat-sebben,
míg lelkemből a vérem is kiserken.

Tűhegyes emlékek varratot tépnek,
nagyapámat látom, ki egykor délceg; -
régi fényképekről úgy nézett reám,
mint egyenes beszéd mondat derekán.

Tizenhat lehettem, mikor ő elment...
ám Időnk néha oly fátylakat lebbent, -
mikről akkortájt alig gondolkodtunk,
hiszen egyebekben láttuk a gondunk.

Drága nagyikám pedig...ó, én mamám,
annyit bolondoztunk Nálad, a tanyán; -
orgonabokrok, szilvafák, földutak...
nem volt ott helye holmi kiskapunak!

Nyitott térben futott lábam a dombra,
bennem érett meg az eperfa gombja; -
fehérek, s lilák, sosem kegyelmeztem,
olykor zsenge-zöldet ért hasam tetten.

Édesapám, kit legutóbb temettünk...
botlik már szavam, fel kéne ébrednünk, -
nekem száz búból, Neked mélyálomból,
s csevegnünk kéne nagyot a Világról.

Kun Magdolna verse

                                                                 

Ha könnyezni kell

Ha könnyezned kell, ne tétovázz,
sírd ki magadból a szív bánatát,
sírd ki azokat a fojtókönnyeket,
mik lelkeden ütnek koporsószeget!

Ha ég a fájdalom tépett sebhelye,
legyen a könny lelked fegyvere,
mert csak könnyel tudod kivédeni azt,
amitől a szíved szálára szakad.

   

Szeretlek

                                                                  

       Szeretlek

Te vagy lelkem sóhajtása,
legszebb álmom rózsaszála,
gondolatom gyöngyfonala,
tört életem fénysugara:
szeretlek!

Édes öröm: Veled alszom,
vágyón ölel át a karom,
nekem vagy csak és én neked,
megszűnt minden - ég szerelem:

szeretlek!

Szép szemedre fény a csókom,
pihen a szám ajkaidon,
arcod gyengén cirógatom,
búdra kedvem simogatom:
szeretlek!

Cudar világ vádol, megvet,
mert a szívem érted eped,
hogyha érzem szerelmedet,
megszánom az irigyeket:

szeretlek!

       Filo-csibi

      

Fodor Miklós verse

                                                                      

A csillagok ragyogása

A csillagok ragyogása,
talán lelkünk fénye,
ide vágyik a földre,
mutatja az utat nekünk.

Sok milliárd fénye között,
rátalálunk szerelmünkre,
elhisszük, hogy van Isten,
és van Sors is, mely összehoz.

S ha kegyetlen a Sors,
meg van az oka,
nem úgy szerettünk
ahogy kell,
tiszta szívből, szerelemből,
s rádöbbenünk,
csillaglétünk véget ér,
s lehull két csillag.

Lambrozett Éva verse

                                                                           

         Fogyó Hold

Olyan vagyok, mint a fogyó Hold,
- tekintet-tűzben sokkal inkább... -
ha figyelnek, (mi egyre ritkább)...
zsugorodom, miként aszott lomb.

Kerülök feltűnést, "báj-cirkuszt",
olykor beszélni sincs sok kedvem -
s ezt magammal már lerendeztem,
bensőm virul, becsvágyam kihunyt.

Érdekes, hogy mindig változunk...
bár saját szemüvegünk tán fals; -
a kintről nézők szerint szárnyalsz,
míg szerintünk hajlunk és rogyunk.

Nem tudom, merre fordul sorom,
lehet növök, dagadok nagyra... -
vagy fogyok, s az Ég betakar ma,
mint Hajszál-Holdat templomtorony.

Kun Magdolna verse

                                                                              

Az érzés gyöngyszemei

Csak az a szív tud sírni,
amit érzés ölel körbe,
hisz az érzés gyöngyszeme
az ember hulló könnye.
Aki nem tud érezni,
annak szíve is halott,
akkor is, ha ritmikája
lüktetőn dobog.

Hát sírj csak szívem, sírj,
ne fogd magad vissza,
fájdalmas jaj-sikolyod
kiáltsd szél-szavakba,
hadd röppenjen idegen,
távol-helyekre,
hová nem ér el a megbántás
démoni keze