Farkas Ilona: TANÚ AZ ÉG

Farkas Ilona

Tanú az ég

 Nagy szerelem szíve dobbant szóra,
virág méze csordogál azóta.
Több évtizednyi szótlan távollét,

mikor kelyhe csak álmában volt szép!

Hiába hullt sok frissítő eső,

                                                          simogatott napsugár és szellő;
                                                          zengedeztek pacsirták az ágon,

döngicséltek méhek a virágon!

Árny-játék az csak árva lelkében,

fuvallat a fergeteg egében;
szerelmet, mint tetszhalott – „megélte”,

bájmosoly volt, amivel beérte!

A virág most hő-nyár nap aranya;

holnap zordjától retteg katlana,

távolléttől félti láng-szerelmét,
parázs füstje könnyezi a szemét!

Jobb álmodva élni a magányát,

szerelmének szótalan-világát:
felhő fodra lesz majd ara-fátyla,
tanú az ég e frigy igazára!

Farkas Ilona: NE NYÍLJATOK

Farkas Ilona

 Ne nyíljatok

Haldokol a lomb levele,
játszadozik a szél vele;
nyár színei halványulnak,
a levelek porba hullnak;
verőfényes fény-nyalábot
elfedik a ködhomályok!

Ne nyíljatok őszi rózsák,
várjatok még néhány órát;
érezhessem a nyár hevét,
lelkemben a lángja tűzét;
ne zúgjon még síró szellő,
ne gyűljön a bánatfelhő!

Ha egy halk szó, egy üzenet
fénye gyújtja a szívemet,

nyár színeit belefesti,
a szerelmet benne rejti:
eljöhet ősz, múlhat a nyár,
őszi rózsa kinyílhatsz már!