Kun Magdolna verse

                                                                         

                                                         Ott, ahol

Ott, ahol az út,
jobbra, s balra hajlik,
ahol a nyári fák lombján
madárdala hallik,
ahol a júliusi napot
nem takarják árnyak,
ahol kékruhát öltnek
a búzavirágszálak,
ott állj meg kedves
néhány röpke percre,
és tégy úgy, tégy úgy,
mintha múltban hagyott
boldog időnk
fájón-édes terhe,
megkövült szívünkre
sosem nehezülne.

Kongó, csengő lelkem

                                                                            

    Kongó, csengő lelkem

Felperzsel napmeleg – belém mar szélharag,
nem szól a lelkemben madár vagy estharang;
a kongó üresség dübörög, visszhangzik,
szívemnek mélabús dobaja nem hallik.

Tétova időmet egykedvűn múlatom,
várom, hogy csengőhang igézőn szólaljon,
zajos ürességet csilingelés váltson,
tobzódjon a lelkem édes szóra vágyón!

Csalogat csalogány – csengettyű csőszáján,
dala zeng lelkemnek régnemnyílt kőzárján;
csillagok sziporkát szórnak éj leplére,
holdfényes varázslat ölel a keblére,
tobzódik az ég-föld, csábos a kikelet,
illatos virágok mámora üzenet,
csilingel a gyönyör, ott vagyok nyomába’,
felkap, elszáll velem szerelem honába!

                    Filo-csibi

Fodor Miklós verse

                                                                           

Hozd el…

Hozd el a szerelem
ezernyi színét,
örömkönnyeit lelkünkbe,

Hozd el együttlétünk
ezernyi csodáját,
csókjaid, s a szerelem lángját,

Hozd el a természet csodáját:
nyíló virágok, tarka rétek illatát,
megújuló főnix-álmaink,

Hozd el a szerelem dallamát,
együtt táncoljuk ritmusát,
a végtelen szerelem örök élményét.

Lambrozett Éva verse

                                                                     

                    Csalókául

Meg kéne húzódni fenn, pók-szoba szállóban,
hogy láthassam még, honnan nőnek ki a Titkok; -
nem mocorogni, csendben figyelni, ha szidtok;
jót kuncogni rajtatok, míg szemem-szám szótlan.

Nyugton várni az éppen gördülő könnycseppben,
kicsiny semmiként lesni, mint sajnál a környék; -
csúszni a bőr pórus-rögén, értve gömb-csöndjét,
mikor szánalmas, félszeg rejtélyem lecseppen.

Befészkelődni nyirkos tenger-fény kagylóba,
s érésen mereng'ni, hogy vajon a csillogás, -
mely mélyen lapul, s így észrevétlen cicomáz,
ha kibúvik onnan...mért lesz álszent, csalóka?

Kun Magdolna verse

                                                                        

Éj-fekete árnyak

Mikor az ember szíve nehéz,
félve lopja magát a puha tollpárnába,
mintha az lenne megmentője,
mikor keserű könnyének éj-fekete árnya,
túlságosan mélyre hatol
csontos mellkasába.

Ilyenkor gyermekként veszik el,
abba az éji csendvilágba,
ahol nincs sem kinyújtott kéz,
sem átölelő kar,
mely mérhetetlen fájdalmára
enyhülést találna.

Minden átvirrasztott éjszaka
felőrli az embert,
gyengülő lelkében ezer késszúrást ejt,
és oly sötétté festi nappalait is,
hogy gyászszínt öltenek
fény-fonákjaik

Kedvesnek

                                                                  

           Kedvesnek

Behunyom szemem - meséket szövök,
csókos-csodákat - özön-örömöt,
nem látlak-hallak - de érzem léted,
ahogy a rózsát nekem letéped;
szűnik a világ – bódult pillanat,
rózsa kelyhére örömkönny tapad!

Nyújtom a kezem – fognám a rózsát,
nem jut el hozzám – hullatja szirmát,
kereslek, szólnék – de már nem lellek,
hervatag rózsa – délibáb kedves;
köddé lett mámor – hamuvá lelkem,
nyitom a szemem – törlöm a könnyem!

               Filo-csibi

Fodor Miklós verse

                                                                                

Mondj egy szót…

Mondj egy szót, szépet:
szeretlek..., ha elérlek,
suttogva, halkan...

Mondj egy mondatot:
Úgy szeretlek Szerelmem,
szívből, igazán!

Mondj el egy mesét,
mit ketten írtunk együtt,
és nincs vége még!

Majd együtt hisszük,
hogy az élet szép lehet,
egymást szeretve!

Lambrozett Éva verse

                                                                     

    Szikrák és hamvadások

Szemed Szikrája gyújtotta szerelmem,
s az egy pillantásodtól lángra kapott; -
Te pedig hagytad, hogy égjen e lelken
minden éghető, mi még nem volt halott.

Annyi elhamvadt érzés pihen tovább,
miben csöppnyi élet sem lakozik már, -
enyészet taposta ötvennégy holt nyár...
lélek-ősz hord hátán fakót, haloványt.

Gyötrő rideg télben dideregsz, szentem;
adnék rád bolyhos, bélelt, meleg ruhát, -
hadd lobbanjon bennem léterő-gyufád,
s hatalmad véremből vágyat perzseljen.

Szemed Szikrája gyújtotta szerelmem,
ám nagyon rég volt, istenem, milyen rég! -
Takartam, lerúgta...nézd, mily rendetlen,
pedig nem egyéb, mint Vacogó Emlék.

Kun Magdolna verse

                                                                             

Hosszú forró nyár

Te vagy az életem legféltettebb nyara,
az-az egyetlenegy hosszú forró nyár,
mit nem adnék soha semmiért oda,
mert tőled meseszínű a pipacsos határ. 

S tőled bűvös-bájos minden varázserdő,
a folyók s kék-vizű hullámtengerek,
a pihekönnyű madarak ékesszóló hangja,
mitől a szív sokszor könnyekbe remeg.

Te vagy az a nyár, mibe belefér egy élet,
 az a mindennapi apró, édes boldogság,
mely  erőt ad ahhoz, hogy el tudjam viselni,
ha lelkem fájja a mély-szomorúság.

Ha majd az ősz hervadásra ítéli a testem,
és a csillagtalan ég is csak könnyeket ragyog,
felidézlek téged, mint egy szép emléket,
mint azt a legeslegutolsó szép nyári napot,

mikor még együtt néztük a hulló csillagokat,
s együtt mondtuk ki e búcsúszavakat,
-lehet, hogy az élet elválaszt majd minket,
de kettőnk örök nyara a szívünkbe marad-.

Magyarán szólva !

                                                                             

        Magyarán  szólva !

Régi magyar szónak de lement az ára,
nem alkusznak ma már a ládafiára,
nincs vevő pártának, sarkantyús csizmának,
szép népviseletnek, jó magyar nótának!

Az ifjú mosolyog – jó, ha elnézően,
pedig magyar szó volt – isten úgy segéljen;
szabadkozik öreg, igazít kalapján,
mint ki vackort harap, sodor pörge bajszán.

Ízes magyar beszéd – istenuccse mondom,
nem árthat senkinek – hát én bíz’ aszondom,
csupor a pohárral árul egy gyékényen,
csak esztendős óbor mindkettőben légyen!

A „reppelő” ifjút kárommal cifrázza,
„elakadt a nyelve – a teremburája”,

adjistent köszönve, veszi a kalapját,
a „reppelőt” pedig még soká tapsolják.

Magyarok mindketten, magyarul beszélnek,
a Bábel-tornyától mérföldekre élnek.

Szűnjön meg az átok, értsék végre egymást,
szép magyar nyelvünket  szeressék, vigyázzák!

                   Filo-csibi

Fodor Miklós verse

                                                                            

Árva kis virág

Árva kis virág
miért sírsz keservesen
nem leled párod

Merre keresed
hiszen itt van melletted
ki majd átölel

Újjá születő
szerelem-virág nyílik
egész a sírig

Szíved közepe
gyönyörök édes kelyhe
illat mezeje

Lambrozett Éva verse

                                                                     

    Daljáték függöny nélkül

Dalolni szeretnék, zenekart vezetni...
minden ember jöjjön, ki sorsát vezekli.
Álljunk szépen sorba', lökdösődés nélkül;
gyertek ide, gyertek, a szólam élénkül.

Hangosan nótázzunk, tüdőnk kitágítva...
maradjon hát otthon, ki tervünk hárítja.
Hadd repedjen széjjel Világ dobhártyája;
hallja meg, csak hallja, mivé lett "báránya".

.....

Pillants le égbolt és láss rög közül, te föld!
Sokan vagyunk, ugye? Talán a félsz betört?
Pedig ez még csendes, nyelvünk sem vipera.
Eddig a nyitány szólt...most jön az Opera!

Kun Magdolna verse

                                                                            

Egyszerű gondolatok

Legyél egyszerű, ám szívedben nemes,
és soha ne tagadd meg emberségedet.
Mert akinek szíve szeretettel telt meg,
az érzelmek terén soha nem lesz vesztes. 

Az érzelemmel bírónak gazdag lelke van,
így sosem marad magára az élet-viharban,
mert mindig lesz egy kéz, mely odaemeli
ahol elveszett hitét visszanyerheti.

Nézd a pipacs is csak egy szerény vadvirág,
s mégis ontja magából a szépség illatát,
hisz tűzvörös szirmaiban ott van az a vércsepp,
mely az isteni szeretet erejétől teljes.

  

Festett szerelem

                                                                   

    Festett szerelem

Szilvaszínű ág, cinóber bokrok,
ametiszt mítosz, opálos csokrok:
fényezett árnyék, bizarr ajándék,
festett szerelem - hamis színjáték!

                                                  Fogadom mégis édes igékkel,

bizánci ékkel, függőkert széppel,
rácsot feszítek, lássam bíborát,
megrészegítő alabástromát.

Porszürke eget vélem én kéknek,

tücsök muzsikát koncert zenének,
megkopott szívem, mint földszív dobog,
tündéri öröm, szerelem kopog.

Kegyelmezz érzés, csitítsd a lelkem,
farkas-vak homály szűnjön meg bennem!

Fájna hiányod festett szerelem,
sóhajom halld meg – színezd életem!

         Filo-csibi

Fodor Miklós verse

                                                                       

       Fájó csend

Fájó csend az alkonyattal
árva szív a gondolattal
kínzó vágy a szerelemmel
nélküled-lét minden perccel

Elrohan az élet lassan
úgy hiányzik minden dallam
csillogó szemed hiánya
minden érzés már hiába

Lambrozett Éva verse

                                                                        

                Szégyen

Hiszem azt néha, van értelme élnem
és mégsem hiába szenvedett Anyám, -
mikor sóhaja sem enyhített baján...
és Angyalok körme szántott az Égben,

hogy minden barázdának nyoma legyen
szépen, aztán eremben hordozhassam -
az öröklött kínt, fájdalmat romlatlan...
mit akkor nekem hagytak gyötrelmesen

az Úr- madárkák, a fehérek, tiszták...
azok, kik később vigyáztak talán rám, -
a Nagykönyv-oldalai közt csatázván.
Szégyellem is magam, hisz a hamisság

csadorjában szemem kancsalul nézett, s
tudatlan voltam, mert szülém se mondta, -
hogy Őket Látni Kell, nem csak álmomba'
(a vétken-izzadt, nyirkos, való-tépett

éj filmkockáján), hanem nappal épp úgy;
hisz gyalázat, mikor megyünk közöttük, -
érintést érzünk, de meg sem köszönjük,
úgy véljük: szellőn táncoló Remény súg.

Hiszem azt néha, volt értelme élnem
és mégsem hiába szenvedett Anyám, -
mikor ezer sóhaj szakadt fel ajkán...
nekem pedig Angyalt kellett beérnem.

         

Kun Magdolna verse

                                                                               

 

Én itt, te ott

Én itt sírok, te ott,
mert a múlt, oly éket vágott közénk,
hogy a jelen elvérzett minden
megálmodott reményt.

Boldogtalan vagy, mert hiányzik
szívedből egy kiszakított darab,
ami a sors kíméletlenségétől
ízekre szakadt.
S én bárhogy próbálom egymáshoz illeszteni
azokat a széthullt részeket,
sehogy sem áll össze a régi alakzat,
az a nagy egész,
mely egykor átdobogta bennem
az érzésfalakat.

Kitörölni múltad már sohasem fogod,
így marad kettőnk között
ez a könnyes állapot,
mely roncsolja a lelket, fájdítja a szívet,
s kiöli belőlünk azt a sok-sok érzelmet,
ami az évek sokaságából
egy életre kitellett.

Óh, szeretet!

                                                                        

            Óh, szeretet!

Világnak legszebbje, ékes virágszála,
az élet gyönyöre, csodaszép bálványa,
magasztos nagyságod királyi gyöngytrónján
fogadd, kik rád várnak földi létük hosszán!

Mutasd meg hatalmad, varázsos színedet,
forrásvíz-éltető tengernyi lelkedet;
gyengének erőt adj, hitetlennek hitet,
magánytól kínzottnak társául hű szívet.

Csillagunk sokszínű, janus-arcok hona,
szeretet-éhségű emberek otthona.
Fáklya a sötétben, boldog hír hozója,
legyél, oh szeretet a lelkek etosza!

               Filo-csibi

Fodor Miklós verse

                                                                              

Miért hív a szerelem?

Miért hív a szerelem,
ha csak fájdalmat okoz?
Miért hív a két szemed,
ha másra nézel, s nem reám?
Miért hív a mosolyod,
ha nem nekem adhatod?
Miért vár az ölelés,
ha nem ölel két karod?
Miért vár a csók
mézédes cseppje,
ha csókot nem adhatok?
Mit ér a gyönyör,
ha álmomban élem át?
Miért kell a nappal,
ha minden oly sötét?
Miért kell az éjjel,
ha nem láthatom
csillagod?
Mit ér az élet,
ha Nélküled élhetem?
Mit érnek a csillagok,
ha nem szemedben
láthatom?
Mit ér minden perc,
ha nem vagy itt,
velem...?

    

Lambrozett Éva verse

                                                                              

Magamban és láthatatlan

Nem láthatok én soha mások helyett,
pedig néha oda-adnám szememet, -
hogy ezzel nézzél, ne a sajátoddal;
hátha akkor a látásod sem koplal.

Lencsémet érdessé csiszolta a Múlt,
(hosszas munkája talán divatja-múlt;) -
eszem "bölcsülésem" cipóval, mézzel,
de vajon mit is kezdjek az egésszel?

Hogy tölthetnék Érző Fényt a lelkekbe?
Sosem-volt tölcsér, mi ilyet megtenne! -
Kullog föld-sarában érettebb szellem;
Ifjúság-madár bölcs-tollakkal reppen.

Ég felé száll, föl, elmélet-szárnyakon,
jártasság? minek? maradhat parlagon; -
bele Időt vetni? mily csacska kérdés!...
róla a beszéd csak merő szó-cséplés.

Zuhatag gyanánt dől fejbe az Adat...
(internethez juthatsz egy-két perc alatt) -
gyatrák, puhányak, tapasztalat nélkül;
sivatag-szomjtól mért a homok szédül?

Hová lett a szándék, a buzdító vágy?
A fürkész-ösztön, a talpon-valóság?... -
A lüktető eszme, mely menne, menne,
...útját szenvedéllyel, hittel seperve.

Mondom én, ki most elnyűtten dalolok,
tán...sokat pörögtek bennem a dobok; -
elsóztam világom, vad-íz jár számban, s
...ostobát szóltam; enyémet kínáltam.

  

Kun Magdolna verse

                                                                               

Mikor semmid sem marad

Van úgy, hogy néha mindent elvesztesz
ami valaha kedves volt neked,
amit magadnak őriztél, magadnak vallottál,
mert hitted, a szív névre szóló ajándéka
csak téged illethet.

Aztán rájössz, mikor már semmid sem maradt,
a sors néha akként sebez meg,
hogy megfoszt mindazon féltett kincsedtől,
ami ezerszer többet jelentett,
mint az életed.

Akarok még

                                                                           

          Akarok még…

Telhetetlen vagyok – vétkes tulajdonság,
mint, ki eszét veszti, úgy gyűjtöm a morzsát;
örömért, szépségért napestig loholok,
talán a toronyból lélekhangot hallok?

Kevés volt örömöm, néha az is hamis,
nem szenvedhettem még a sajnálatot is!

Ezeregy meséből óh, de sok hiányzik,
éhem, szomjúságom értük kiáltozik!

Sebtében kaparok: mézet a kaptárból,
bódító virágot a tilos ágyásból,
csalogatok szép szót lélek báj-varázzsal,
magasztalásomat bővítem topázzal!

Égő napmelegben a hűs forrás  áldás,
bénító mély csendben a rigó dalolás;
akarok még áldást, akarok dalolást,
érezni akarok gyönyör-simogatást!

           Filo-csibi

    

Fodor Miklós verse

                                                                               

Mint egy dal…

Mint egy dal a szívemben,
mint egy fény a szemedben,
mint egy láz tüze éget,
mint a szárny ami repít,
mint a kéz ami segít,
mint egy illat ami bódít,
mint egy arc ami csábít...

Látod ez a szerelem:
pokol és mennyország,
s a hűség a ráadás!

   

Lambrozett Éva verse

                                                                         

           Magasröptök

Tomboló vér-vihar, mi széttépi szívemet,
oly vadul, mohón árad erekből zsigerbe, -
hogy felfeslik a lelkem foltozott védelme
és megadón behódol, fő-hajtva ím, Neked.

Uralkodj hát rajtam, mint érzelem-tornádó,
ám megértő, szerelmes kegyet gyakorolva; -
ne törtess nagyon, pilledj viseltes karomba,
szelídítsd az erőd, légy szenvedély-dorgáló.

Kihűlt mámor-hamuból szítottad parazsam;
itt didergett bennem, bár néhol izzott sárgán, -
s az a kis melegség, az folyt' égette párnám...
ahogy csak Ámor képes, rejtelmes-ravaszan.

Most (berobbanva Veled) fejtetőn a Világ;
zárkájából széllel száguld öröm-madaram... -
szabad is, boldog is, röpül velem magasan,
innen fentről eltörpülnek vétkek és hibák.

 

Kun Magdolna verse

                                                                       

       Az öregekért

Úgy szeresd az öregeket, mint önnönmagadat,
hisz az idő nem kíméli ifjúságodat,
s egykoron te leszel, kinek hajlott lesz a háta,
kinek ezer ránc tapad szemei sarkába.

Úgy szeresd az öregeket, mint magát a gyermeket,
kit körülölel, simogat az anyai szeretet,
mert az öregek lelke olyan nagyon vágyja,
hogy mindig legyen valaki, ki életük vigyázza.

Úgy szeresd az öregeket, mint egy örömteli napot,
amit az Isteni hatalom ajándékul adott,
s majd úgy óvd őket bajban, gyötrő betegségben,
mintha te lebegnél a halál közelében.

    

Rózsák kőágyban

                                                                   

   Rózsák kőágyban

Vérszínű, korall, tűzpiros, mályva:
rózsák pompája – rózsák kőágya,
gyémánt ajkával fénygömb csókolja,
kelyhüket vérben, tűzben forgatja;
bimbós remegés – bíbor ölelés,
karnevál-mámor – kéjgyönyör sejtés.

Hullatnak rózsás, édes illatot,
koronás ékkel szép káprázatot.

A kőágyon túl tilos más virág;
a tiltott gyümölcs – másik rózsaágy,
rózsavíz könnyel vágyukat oltják,
izzó szerelmet így palástolják.

A rideg kőfal útjukat állja,
oly messze van az Ő nyoszolyája!

Sápadt-irigyek a vadrózsára,
mert odafuthat, ahol a párja!

Lila alkonyban a rózsafejek
varázsszín helyett csak akvarellek,
gyönyör-Édenhez némán sóhajtnak,
remény-vesztetten földre roskadnak,
fényük, illatuk halódó élet,
mézíz szerelmük már fel nem éled,
hulló szirmukat szétszórja szellő,
vágy-rózsaágyon nehéz szemfedő!

         Filo-csibi

      

Fodor Miklós verse

                                                                           

Ha majd egyszer…

Ha majd egyszer lelked
kitör magányod börtönéből,
ha majd egyszer megérzed
a szabad levegő illatát -
Most kell felállni,
futni a szélben,
múltad magad mögött hagyni,
a bánatot, könnyet
szétszórni a szélben.
Futni a jövő felé,
már látod az oázist,
hűsítő cseppjei Téged várnak.
Tovatűnik minden,
mi súlyként húzta lábad.
A nap beragyogja arcod,
már tudod, miért, kiért mész.
Érzed, hogy odaérsz,
a boldogság vár!

 

Lambrozett Éva verse

                                                                           

Zsémbelő

Már csak szemlélője vagyok a világnak.
Távolról, kispadról nézem a dolgokat.
A Remény halódva, sorvadtan fosztogat,
bajtárs'ival együtt ön-poklommá váltak.

Aszott, satnya képük felkiáltó (bűn)jel,
szemük szurok-szín lyuk a keserűségen;
becsaptak azzal, hogy hűségük tűnékeny
sosem lesz, míg égek derűvel, víg-tűzzel.

S derűm izzik, igen, boldog, mert lehetek;
levegőt kaphatok, vérem fűt, kanyarog.
Hálát a Menny felé, s minden-felé hagyok,
nyújtsd értem a Karod...Tejútnak eredek,

igaz, kedvem csügged, esélyem elfogyott.
(Ülj le inkább vándor Vég-re fordulóban,
siralmas kottádon hit-szegény a szólam;
csonka-dallamsorod foghíjasra kopott.)

Már csak gyönyörködöm mások erejében,
figyelem kispadról mért zajong a világ...
mint szakadnak gátak és ütköznek viták, s
azt, ahogy tántorog visszhang-nevetésem.

Kun Magdolna verse

                                                                         

Fáradt dobbanás

Mint ki haldokolni készül, úgy lüktet szívem,
mintha meg-megállna benne a fáradó ütem,
mely oly sok éven át, tartotta magát,
s őrizte ritmusának nesztelen zaját. 

Mi lesz velünk szívem, ha nem dobogsz tovább,
ha mindketten feladjuk az élni akarást,
és csendben állva várjuk, hogy az őszi szél
átlibbentsen minket az idő kerekén.

Miért van szívem, hogy minden érzésünk
akkor teljesül ki, mikor elmegyünk
és akkor értékelik ön-mivoltunkat,
mikor temetői csend vigyázza örök álmunkat

Miért sírunk szívem, miért könnyezünk,
régi, boldog érzést miért temetünk,
hisz oly sok idő telt el, míg megtanultuk azt,
hogy az élet csak egy röpke, múló pillanat.

Szökik a szép

                                                                               

      Szökik a szép

Búcsúzik a szép, a rút itt marad,
bennem a fonák hű társra akad.
Sóhajnyi fények, röpke örömök
ívelnek hídként éveim fölött;

oszlopként tartják a sehol-semmit,
nihilt-ölelő rossz perc ezreit.
Mint fuldoklónak görcsös fogása,
szorítom szépet a maradásra.

Vacog lelkemben a fény-pillanat,
a rúttól reszket, árny-élte apad,
elvágyik tőlem öröm-országba,
boldog életek szép otthonába.

Gyér a tündöklés, nőnek keservek,
monoton órák, egyhangú kedvek,
fonák lelkemből kiszökik a szép,
roskatag a híd, létem a nemlét.

           Filo-csibi