Életem 16 pillanata a TÖVIS - VIRÁG című gyűjteményemből

 

 

Életem 16 pillanata a TÖVIS – VIRÁG című gyűjteményemből‎ ‎

TÖVIS – VIRÁG‎ ‎

Kis életem nagy történései

‎/Családomról érzékenység okán nem szól a fáma/‎

‎

11. Rész

Menyasszonyi gyűrű

Balaton, Siófok, SZOT üdülő.

20 éves születésnapi ajándékként sem megvetendő az ideszóló beutaló, ám sokkal prózaibb oknál fogva kaptam. Az, akinek szánták, megbetegedett, a szakszervezetis hölgy pedig – jó barátnőm lévén – rám testálta.

Már az előkészület felért egy kisebb nyaralással. Izgalomban, várakozás az új élményszerzésre – teltek az otthon töltött utolsó napjaim.

Valamennyi valamire való ruhámat átmostam, vasaltam és bőröndbe csomagoltam. Köztük az arany-fekete csíkos aljat is, a kedvenc ruhadarabomat. Keményített alsószoknyát és egy halvány-sárga csipke blúzt viseltem hozzá.

A költőpénzem mindössze 230 forint volt, ami abban az időben sem számított pazarnak. Igaz a napi háromszori étkezés biztosított volt az üdülőben, azért fagylaltra, limonádéra stb elkelt volna még pár tízes - különösen, mivel az üdülés két hétre szólt.

Gyönyörű augusztus volt. A természet kitett magáért. Szikrázott a nap, a hőmérséklet 28-30 fok körül mozgott. A felhők csak nagyritkán merészkedtek a Nap takarására. Az idősek ilyen időre mondják, hogy olyan az idő, mint a túrós-rétes: finom!

Az éjszakai csillaghullás sokszorozódik. A szerelmesek szerint minden csillaghulláskor gondolni kell arra, akit szeretünk. /Előfordul:  hálásak vagyunk, hogy a homlokunk nem árulja el a szeretett kilétét!/

Hárman kaptunk egy szobát. A másik két lány egy városból /Veszprémből/ jött, ismerték egymást, egy helyen dolgoztak. Én voltam a kakukk-tojás.

Ennek ellenére hamar összebarátkoztunk.

Strand, napozás, hajókirándulás, tánc-estek – csodás napok következtek.

A következő hétvégén egyiküket meglátogatta a 23 éves fiútestvére. Kedves, helyes, intelligens fiú -- konstatáltam magamban.

Estére meghívott táncolni az Annabella szállóba. Szép este volt, jól éreztem magam a társaságában.

A nyaralást követően sűrűn meglátogatott. Udvarolt.  Eljegyzés lett belőle.

A pártában álló kolléganőim irigylő, fanyar mosollyal dicsérték a menyasszonyi gyűrűmet.

Vőlegényem hetente jött hozzám. Egy alkalommal a győri Radó szigeten sétáltunk, majd leültünk egy közvetlen folyó melletti padra.

Beszélgettünk. Terveztük a jövőt.

Hol fogunk lakni, ki költözzön a másik városába? Mindkettőnknek biztos, jó állása volt; családi kötelékei is a saját városba maradást indokolta.

„Természetesen te jössz hozzám, Veszprémbe” – mondta.

„Mivel lakásunk egyenlőre nem lesz, nálunk, anyáméknál fogunk lakni. Az, hogy anyámmal hogy jössz majd ki, az kizárólag rajtad múlik!”

„Két ember egyetértése két emberen múlik” – mondtam.

Nem-tetszőleg ingatta a fejét.

Felfordult velem a világ! Tudtam, éreztem, hogy ezzel vége a kapcsolatunknak,  a menyasszonyságnak.  Fejemben gyors döntés született. Hirtelen mozdulattal lehúztam ujjamról a jegy-gyűrűt, feléje nyújtottam, majd, miután nem nyúlt érte, széles karlendítéssel a Rábába hajítottam. 

Tudod, hogy mit jelent ez ? – kérdezte. Tudtam.

Felálltam és otthagytam.

Az irigyelt menyasszonyi gyűrűm talán még most is ott lapul a folyó mélyén. Várja a kérdésre a megfontolt, bölcs választ.

 

Mátraházán

 

 

Életem 16 pillanata a TÖVIS - VIRÁG című gyűjteményemből

 

 

Életem 16 pillanata a TÖVIS – VIRÁG című gyűjteményemből‎ ‎

TÖVIS – VIRÁG‎ ‎

Kis életem nagy történései

‎/Családomról érzékenység okán nem szól a fáma/‎

‎

9. Rész

Hanság – KISZ építőtábor

Minden, ami új, ami más – izgalmas, érdekes és talán különös is lehet!

A KISZ /Kommunista Ifjúsági Szövetség/  --  bár politikai indíttatású szervezet volt, a politikához mégis csak kevesünknek volt némi affinitása.

Mi, fiatalok azonban megkerestük és megtaláltuk benne a politika-mentes szórakozást: kirándultunk, néptáncoltunk, színházat játszottunk. Ez utóbbit különösen élveztem, mivel kárpótolta  gyerekkori álmomat: amikor is színésznő  szerettem volna lenni!

 A jókedv összes módját átéltük – mindent, amire lehetőség kínálkozott;  öröm-cseppjeit pohara aljáig kiittuk.

Vállalati KISZ tikár-helyettes, kultúrfelelős, tánccsoport-vezető voltam.

Lehetőséget kaptunk: a Hanságba három hetes építőtáborba 10 fő részvételére; ami úgymond építőtábor volt, de valójában kikapcsolódás, szórakozás.

Örömömre én is mehettem.

A Hanság zsombékos, vizenyős területét lecsapolták, hogy ezáltal termőföldet nyerjenek. A munkálatokra a szervezet tagjai önként vállalkoztak. Szerencsére a mi csoportunk érkezésére befejeződtek a munkálatok, így mi tulajdonképpen a „dics-himnusz”  szerepet kaptuk.

 

 

 

Nyár közepe volt. Sajnos fürdési lehetőség csak a csapból folyt, fürdőmedence esetén akár igazi nyaralásnak is titulálhattuk volna a tábort.

Az időre nem panaszkodhattunk: a Nap bőségesen ontotta sugarát, melegét; a három hét alatt mindössze kétszer esett az eső, amit talán az öreg bölcs rendelt, hogy lehűtse a sok fiatal belülre zárt kedélyét, mivel többen kínosan élték meg a szigorúnak ítélt rendtartást.

A tábornak bizonyos szabályok között kellett működni: reggel zászló-felvonás, utána reggeli, majd szabadidős-foglalkozás, ebéd, utána sport vagy politikai dal-tanulás, ismét szabadfoglalkozás, majd vacsora.

Este 10 óra után a tábort tilos volt elhagyni! Ezt persze néhányan nem tartották helyesnek, ezért sorra-rendre megszegték. Nem voltam erkölcsi szent-fazék, de este tíz után soha nem tartózkodtam a szálláshelyemen kívül.

Sátrakban aludtunk, egy sátorban hatan. Természetesen csak lányok.

Gyakran jöttek a táborba tornászok bemutatót tartani.

Én mindent meg akartam tanulni, amit tőlük láttam. Korábban  már meg tudtam csinálni a „hidat”. A gyakorlatot most nem teremben, hanem a szabadban, a göröngyös füvön végeztük.

A középső lábujjam beszorult egy kis gödörbe, a többi lábujjam pedig a talajfelszínen volt. Eltörött az ujjam, estére háromszorosára dagadt.

Hazamehettem volna a balesetem miatt, de sajnáltam a hátralevő programokat ott hagyni, ezért azt füllentettem, hogy nem fáj.

Odahaza sem mentem orvoshoz, így a mai napig deformált a középső lábujjam.

Költők is jöttek hozzánk, akik itt a saját versüket szavalták.

Egy bizonyos Győző (családnevére nem emlékszem) a versszakok végén ismételte:  „a kutya a fal tövibe pisil”.
Ez a versrészlet bizonyára nem a költői szépsége miatt maradt meg az emlékezetemben!

A tábor közelében volt egy bányató, ahová tilos volt elmenni, mert a szakemberek veszélyesnek tartották a tóban való fürdést.

„Az első lépésnél még csak térdig ér a víz, a másodiknál már elnyelheti az embert” – magyarázta a táborvezető.

A fiatalnak nincs ínyére, derogál a tiltás – csak azért is odamentünk és lubickoltunk a szélében.

A bátrak – mit sem törődve a figyelmeztetéssel – egymás után  ugráltak be a tóba, átúszták és a másik oldalon jöttek ki a vízből.

Bátraké a szerencse, nem túl széles a tó, én is át fogom úszni – győzködtem magam. Ha pedig baj lenne, itt vannak a barátaim, majd segítenek!

Becsobbantam a vízbe. Három karcsapás után éreztem, hogy                                                                                            

nem tudok tovább úszni, le kell állnom!  Süllyedtem lefelé a tó aljába. Fulladoztam. Nagyon megijedtem. Anyám utolsó intése villant át agyamon:  „ne menj olyan helyre, ahova nem szabad!”

Anyám mindent megérzett, ami a gyerekeivel történik, ahogy a többi igazi anya is!

Erőt gyűjtöttem és felnyomtam magam a víz színére. „Segítség” --kiáltottam elfúló hangon.

A többiek már mindnyájan a parton pihentek. Nevettek, mivel azt hitték, hogy hülyéskedek.

Ismét lábam alatt éreztem a tó kavicsát. Utolsó erőfeszítéssel, életösztönömmel felküzdöttem magam a vízfelszínre és ismét /ezúttal már alig hallhatóan/ szóltam: „segítsetek!”

Egyik fiú a partról beugrott a vízbe, megragadta a lófarkú frizurás hajamat és kihúzott a partra.

A többiek segítségével hasra fektetett, majd a fejemet időnként felemelve – kiöntötték belőlem a lenyelt vizet.

Eltelt egy óra, mire magamhoz tértem. A körülöttem lévők hangját először csak távolinak, majd egyre közelebbinek hallottam.

 

 

Hálásan köszöntem barátaimnak a segítséget. Megbeszéltük, hogy a táborban senkinek nem szólunk róla. Családomnak is csak évek múlva mondtam el e rémisztő esetet.

Az aznapi dal-tanulásról lemaradtam. Akik nem vettek részt a bányatói kalandban – segítettek megtanulni.  A dalnak valójában a dallama tetszett!

Íme az első két versszak:

A fény a Napból  jön, s a Földnek kincset ér,
A néger barna tőle, más pedig fehér.
De lenn a forró égöv alján és az Elba partján
egy a színe, csak piros a vér.
Ha minden nyelven szerethet a szív,

ha minden nyelven gyűlölhet a szív,
hát minden nyelven gyűlöl, ó, ó, szeret,
ó, ó, érzi azt a szív!

Hogy sorsod szebb legyen ma, ember, rajtad áll.
Betermi kincseit a zöldellő határ.

S a gyárban gyors kezével önként szab a munkás törvényt.
emberré lesz itt az ember már.

Nem zeng-e minden, bölcsebb lesz  a Föld?

Nem zeng-e minden, bölcsebb lesz a Föld?

Nem zeng-e minden, szebb lesz, ó, ó, jobb lesz,

Ó, ó, boldog lesz a Föld!

 

Demagógia!

 

 

Életem 16 pillanata a TÖVIS - VIRÁG című gyűjteményemből

 

Életem 16 pillanata a TÖVIS – VIRÁG című gyűjteményemből‎ ‎

TÖVIS – VIRÁG‎ ‎

Kis életem nagy történései

‎/Családomról érzékenység okán nem szól a fáma/‎

‎

8. Rész

A verseny

Hívattak az iskola igazgatói irodájába. Valami nagy baj lehet – ‎gondoltam. Remegő lábbal léptem be az ajtón. Csak az igazgató ‎és a gépíró tanárnőm voltak ott. Mosolyogtak, ez kissé ‎megnyugtatott. „Azért hívtunk, hogy gratuláljunk neked, mivel ‎megnyerted az országos gépíró bajnokságot. A többi tanár az ‎imént távozott, koccintottunk az egészségedre. Büszkék ‎vagyunk rád!” – mondta az igazgató és megfogta a vállamat. ‎Majd átnyújtott egy bőr dobozt, amely az első díjért járt. „Tavaly ‎írógép volt a győztes díja, idén pedig ez a bőr útitáska készlet. Használd ‎egészséggel!”

 Szinte szédelegve hagytam el az irodát. Nem fogtam ‎fel, nem hittem el! Életem egyik nagyon boldog perce volt. Eltelt ‎egy-két óra, mire összeszedtem magam -- osztálytársaim szeretete ‎körében. ‎
Közölte a Kisalföld megyei napilap is. Ez annak idején nagy szó volt.‎
Szüleim, testvérem nagyon büszkék voltak rám.‎

Apám – hóna alatt a Kisalfölddel – rám parancsolt, hogy kísérjem ‎el a borbélyhoz, mert be akar mutatni az ismerősöknek. ‎Nem volt az ínyemre. Apám szigorú és határozott ember volt, ‎ezért eszembe se jutott nemet mondani.‎
Hatan-heten ültek a borbélynál – sorukra várva. ‎
‎ Apám köszönt, majd a legközelebb  ülő markába nyomta ‎az újságot: „olvastad? Ő az én kislányom!” – Mindenki rám ‎nézett. Felmértek jobbról-balról, mintha csodabogarat látnának, nem hinnének a ‎szemüknek. Kellemetlenül éreztem magam. Köszöntem, majd ‎sietve távoztam. Alig vártam, hogy az utcán legyek!

A nyár több meglepetéssel is szolgált.‎
Levelet kaptam a Távirati Irodától, hogy jelentkezhetek munka- ‎felvételre. Kiváló -- parlamenti minőségű gyors- és gépíróra van ‎szükségük.‎
‎„Az nem egy vidéki kislánynak való munkahely – vélekedtek ‎szüleim. Szó sem lehet róla, hogy elengedjünk és egyedül, ‎felügyelet nélkül lakjál Pesten!”‎
Maradtam.‎

Majd az Országos Versenybizottságtól kaptam levelet. ‎Tájékoztattak, hogy a következő európai gépíró verseny színhelye ‎Párizs lesz. A későbbiekben közölni fogják a részleteket. Addig is ‎trenírozzak, gyakoroljak. Lázban égtem. Szinte éjjel-nappal ‎gyakoroltam.‎
Jött az újabb levél, amiben tájékoztattak a verseny időpontjáról és a szükséges ‎teendőkről: minden jelentkező ország a legjobb 5 diákját ‎delegálhatta. Párizs előtt egy budapesti közgazdasági ‎technikumban felkészítő találkozón kell részt venni.‎
Közölték, hogy Párizsban 5 napot és 4 éjszakát fogunk eltölteni, ‎mi öten és a felkészítő tanárunk.‎
Az útra vigyünk magunkkal 4 váltás alsóneműt, egy hálóruhát, ‎három váltás felsőruhát és ami a fogmosáshoz szükséges. ‎

Hosszan néztem a levelet – hiszen ez egy egész szekrényre való ruha! ‎Anyám – mint mindig – most is feltalálta magát. Összehozzuk mi ‎ezt – mondta. A harmadik szomszédban lakott egy hozzám ‎hasonló test-alkatú fiatalasszony, a Mariska. Anyámmal ‎barátságos, jó viszonyban voltak. „Mariskának szép holmijai ‎vannak, majd kölcsön adja neked."

 "Szívesen – mondta Mariska - ez a blúz és alj biztosan jól fog állni."
Nagyon rosszul állt, bár Anyám az ellenkezőjét állította.‎

Nem megyek, nem akarok elmenni – közöltem a ‎családommal. ”Úgy érzem, hogy most nem megy olyan jól a ‎gépelés.”

Anyám és testvérem győzködtek, hogy ez csak egy érzés, ott majd ‎biztosan jól fog menni.‎

Apám védelmébe vett: „ha nem akar menni, nem kell ‎erőltetni!” Ez megoldott minden problémát, nem volt több ‎apelláta!

Az egyik szemem sírt, a másik meg nevetett!

GÉP-  ÉS  GYORSÍRÁS-TUDÁSOM NEM VESZETT KÁRBA !

KÉSŐBBI IRODAI MUNKÁM SZERVES RÉSZÉT KÉPEZTE!

 

 

 

 

Életem 16 pillanata a TÖVIS - VIRÁG című gyűjteményemből

 

 

Életem 16 pillanata a TÖVIS – VIRÁG című gyűjteményemből‎ ‎

 

TÖVIS – VIRÁG‎ ‎

Kis életem nagy történései

‎/Családomról érzékenység okán nem szól a fáma/‎

‎

7. Rész

Családunk híres őse:

Farkas Béla hegedűkészítő mester

‎16 éves voltam, amikor édesapám elvitt hozzá a hegedű-készítő ‎műhelyébe, hogy bemutassa Béla bácsit, mondván, hogy ő az apai ‎nagybácsim és híres hegedű-készítő.

A Győr, Kossuth Lajos utca 94. sz. ‎alatti műhelyt még ma is látom lelki szemeimmel: a falon körös-‎körül félig, vagy teljesen kész gyönyörű hegedűk sorakoztak. Az ‎ablak előtt egy hatalmas asztal, azon is félkész munkák.

 Béla bácsi ‎örömmel fogadott bennünket; az első kérdése az volt, nem vagyok-‎e éhes, mert akkor rögtön intézkedik. Apám elhárította a kérdést, ‎mondván, hogy a vonatunk nemsokára indul visszafelé, sietnünk ‎kell.

Mély benyomást tett rám Béla bácsi kedvessége, egyszerűsége ‎és a csodálatos hegedűkészítő műhelye.

 

Évekkel később tudtam ‎meg, hogy messze földön ismerték és elismerték munkáját. ‎Rendkívül büszke vagyok rá és örülök, hogy találkozhattam vele. ‎

A mai jó nevű zenészek körében is ismert és elismert. Az általa készített hegedű megszerzése és birtoklása minden hegedűn játszó zenész álma!

„Győr Életrajzi Lexikon

Farkas Béla -  hegedűkészítő mester

Nagyigmánd, 1903. április 10. – Győr, 1967. augusztus 14.

Hétéves, amikor a család Győrbe költözött. Korán munkába állt, ‎kitanulta a tetőfedést.
A hegedűkészítő-mesterséget is elsajátította, ‎majd Olaszországban és Németországban képezte magát. ‎Kölcsönből nyitott műhelyt a Kossuth Lajos u. 94. sz. alatti ‎udvarban. Kaposvárra költözött, egy ottani kiállításon ‎aranykoszorús emlékéremmel jutalmazták munkáját. Az 1920-as ‎évek közepén visszatért Győrbe.

A berlini világkiállításon ‎harmadik helyezést ért el. A kiállított hegedűre Sztálin tartott ‎igényt. Hitlernek és Horthy Miklósnak is készített hegedűt.
A ‎brüsszeli világkiállításra egy vonósnégyest készített, e munkájáért ‎második helyezést kapott. Ezután megrendelést kapott Yehudi ‎Menuhintól és Zathureczky Ede hegedűművészektől, e hegedűkbe ‎a megrendelők arcképét is belefaragta.
Hangszereinek jellemzője ‎az aprólékos szép famunka, a jellegzetes Farkas-féle fedlap és ‎hátlap, a finoman kiugró perem kialakítása. Másik sajátossága a ‎felhasított végű (szárnyas) gerenda, mellyel dúsabb és nagyobb ‎hanghatást, valamint a húrok közötti kiegyenlítettebb hangzást ‎lehetett elérni. Különleges volt a hangszerek színe is, amely a ‎nemes sárga színek vöröses árnyalatainak színskáláján mozgott.‎"

 

Munka közben

 

 

Életem 16 pillanata a TÖVIS - VIRÁG című gyűjteményemből

 

 

Életem 16 pillanata a TÖVIS – VIRÁG című gyűjteményemből‎ ‎

 

TÖVIS – VIRÁG‎ ‎

 

Kis életem nagy történései

‎/Családomról érzékenység okán nem szól a fáma/‎

‎

5. Rész

Hova tovább ?

Vagyis: az általános iskola 8 osztályát elvégezve, ki hol szeretne ‎tovább tanulni. Ez volt a téma az osztályfőnöki órán, valamikor a ‎‎8. osztály elején. Lázas izgalom, susmutolás futott végig az ‎osztályon. Többünknek nem a lehetőség /a bizonyítvány, vagy ‎anyagi; esetleg mindkettő/ határozta meg az elképzelését, hanem a ‎vágyai.‎
Egyszerre többfélét is soroltunk. Én színésznő, író, orvos, tanár, ‎vagy ügyvéd lettem volna szívesen.‎
Az osztályfőnöknőnk türelmesen helyreigazította merész ‎elképzelésemet – mondván, hogy bármelyik elképzelésemhez ‎felsőfokú végzettség kell.
Ajánlotta, hogy válasszak olyan szakmát, amit érettségivel, vagy ‎szakközéppel is el lehet érni.‎

A falu főutcájában laktunk. Közvetlen mellettünk volt a Posta. A ‎nyári szünetekben egyik kedvenc szórakozásom volt, hogy a Posta ‎nyitott ablakán keresztül bámulhattam a telefonos kisasszonyt, ‎aki a fejére illesztett fülhallgatóból kapta az ‎információkat, majd az előtte lévő tábla  lyukaiba dugta a gumiszalagon függő ‎dugattyúkat. Fenomenális látvány volt. Engem teljesen ‎lenyűgözött. Néha képes voltam órákig bámulni. ‎
‎ Kérdeztem a tanárnőt, milyen végzettség kell ehhez? Híradásipari ‎Technikum – volt a válasz. " Sopronban van ilyen iskola, és ott most ‎hirdetnek is felvételt. Ez négy éves bentlakásos iskola, havonta ‎körülbelül 400 forint költséggel kell számolni. Amennyiben ‎szüleiddel megbeszéled és ők beleegyeznek, vállalják, megjelöljük ‎számodra ezt az iskolát."‎

Végtelenül boldog voltam. Már semmi mást nem akartam, csak a ‎Híradásipari Technikumot Sopronban. Csoda-szépnek tartottam ‎az iskola nevét is. Kimondásától összeugrott a gyomrom. /Egy ‎kicsit még ma is!/‎

Anyám mindenképpen készült az iskolába bemenni, mert ‎felmentést akart kérni részemre 2 hétre az iskolába járás alól. ‎
Így most két ok is volt felkeresni az osztályfőnököt. ‎

Tovább tanulásom a Technikumban rövid úton eldőlt. Anyám ‎kijelentette, hogy a 4 év nagyon hosszú idő, a havi 400 forint pedig ‎nagyon sok pénz. Így erről tovább beszélgetni nem érdemes. ‎Majd csak adódik más – kisebb költséggel járó tanulási lehetőség, ‎ha már mindenképpen tanulni szeretnék. A tanárnő - igyekezett hatni Anyám irántam érzett szeretetére . " ‎Kár lenne, ha a kislánya nem tanulhatna tovább, mert jó képességű, ‎szeret tanulni – mondta. "‎
Anyám örült ezeknek a szavaknak, majd biztosította a tanárnőt, hogy ezzel ő is  tisztában van és tudomásul veszi, aztán rátért a saját mondandójára:‎
‎„Azt szeretném kérni aranyos, hogy a kislányomnak 2 hétig ne ‎kelljen járni az órákra! Tetszik tudni, selyemhernyóink vannak és ‎az Ilike nagyon jól tud mászni a fákra. Ezeknek a kukacoknak pedig naponta két zsák szederfalevél kell, annyit esznek” – érvelt.

A tanárnő vonakodva, de tudomásul vette és elfogadta 2 hétig tartó távol maradásomat.

2 hétig másztam az ‎eperfákat, gyűjtöttem a leveleket. A „kukacok" szépen iperedtek, ‎ én pedig már csak álmodozhattam telefonos kisasszony ‎mivoltomról.

 Az év végi bizonyítványom -- csodálkozásomra – a 8.-ban még így is jeles volt. / a 7. osztályt ‎kitűnővel végeztem. /‎
Azon a nyáron nem volt kedvem bámulni a csodás postai telefonos ‎szerkezetet és az azt varázslatos ügyességgel működtető kisasszonyt.‎

Egy évet kihagytam a tanulásból. Egész évben rossz-kedvű, szomorú voltam.
A következő év változást hozott.

 

 

 

Életem 16 pillanata a TÖVIS - VIRÁG című gyűjteményemből

 

 

Életem 16 pillanata a TÖVIS – VIRÁG című gyűjteményemből‎

TÖVIS – VIRÁG‎

Kis életem nagy történései

‎/Családomról érzékenység okán nem szól a fáma/‎

‎

4. Rész

 Az iskola

Szerettem iskolába járni. Mindegyikbe, az általános iskolába ‎különösen. Alig vártam, hogy felszólítson a tanító, hiszen ‎majdnem mindig „kivágtam a rezet”. Az osztály három legjobb ‎tanulója között voltam rendszeresen. ‎Másik két legjobb osztálytársam gazdag /sőt, az egyik előkelő/ ‎szülők gyereke volt. Anyámat az édesanyjuk utcán, boltban gyakran megszólították, beszélgettek vele. Dicsértek engem, ‎amire anyám rendkívül büszke volt.‎

Az augusztus minden évben izgalommal telt. Számoltam a ‎napokat, siettettem volna a tanév-kezdést.‎
Anyám sorra vette a kezdéshez szükséges holmikat: cipő, ruha, ‎táska, tanszerek.‎
A cipőm rendszerint nem volt jó állapotban. Ilyenkor Anyámnak ‎kész terve volt: „el kell vinni a Tónihoz sarkallni, talpalni, ‎meg egy kis foltot az elejére. De szépen csinálja meg, ne legyen ‎feltűnő a folt!”‎
Vittem. Tóni bácsi, a suszter néma volt, de mindig megérttettem ‎magam.‎
Hmm, hmm - volt az első megnyilvánulása Tóni bácsinak. ‎Szuszogott egy kicsit, majd nehézkesen közölte a szakmai ‎véleményét: rossz!‎
Könyörgően néztem rá: ugye Tóni bácsi, meg tudja csinálni?‎
Igenlően bólintott. Bármilyen rossz cipőt mindig elvállalt. ‎Szerette a munkáját, lelkiismeretes és nagyon rendes ember volt.‎
Mikor jöhetek érte, kérdeztem a lehető legkedvesebben és ‎hangosan.‎
‎„Hetfin” - volt a válasza. Mindig, minden alkalommal ezt mondta. ‎‎/Lehet, hogy a hét napjaiból a hétfőt tudta valahogyan kimondani?/‎
‎„Akkor már kezdődik az iskola, vasárnap jöhetnék?" Kérdeztem.‎
‎Hmm, hmm - bólintott.
Soha nem kért pénzt a javításért. Anyám azonban mindig küldött ‎neki hol ezt, hol azt: sült húst, gyümölcsöt, sonkát, stb. - mikor mi volt odahaza. Működött ‎a bartel.‎

Mire megnyílt az iskola kapuja, Anyám örömmel konstatálta, hogy ‎ismét sikerült mindent beteremteni, amire szükségem lesz az ‎iskolában.‎

A telek különösen jók voltak. Amikor beértem az iskolába, már ‎meleg fogadott. Igaz, hogy erős szén-füst is terjengett a teremben. Ez azonban nem ‎számított, mert jólesően duruzsolt a fémkályha, izzott benne a ‎finom meleget adó szén.

 

Téti Általános Iskola

 

Életem 16 pillanata a TÖVIS - Virág című gyűjteményemből

 

 

Életem 16 pillanata a TÖVIS – VIRÁG című gyűjteményemből‎

 

TÖVIS – VIRÁG‎

 

Kis életem nagy történései

/Családomról érzékenység okán nem szól a fáma/‎

‎

3. Rész

Kórházban

Zrinyi utcai kórház

‎Öt éves voltam, amikor elkezdett fájni a fülem. Egyre jobban fájt, ‎olyannyira, hogy már sírtam a fájdalomtól.‎
Édesanyám korpát rakott egy kispárna huzatába, felmelegítette, ‎majd a fájós fülem alá tette. Ez kissé enyhítette a fájdalmam. A ‎falu orvosa kórházi műtétet javasolt. Utaznunk kellett.‎
A vasút-állomás néhány kilométerre volt a falunktól. Buszjárat ‎nem volt. Karácsony tájéka, hideg és sötét volt – és persze, most is ‎fájt a fülem. Anyám a karjába vett – mindketten sírtunk.‎
Hetekig voltam kórházban. Eleinte szinte állandóan sírtam, ‎később kissé megszoktam a körülményeket, de a szüleim, a ‎testvérem hiányát soha. A nővérek kedvesek voltak, ‎délutánonként velük együtt hajtogathattam a kimosott fáslikat. Ez ‎tetszett.‎
‎ Anyám minden nap meglátogatott, már reggeltől kezdve vártam. ‎A folyosón egy padon térdepeltem, ahonnan jól lehetett látni az ‎érkező látogatókat.‎
Egy napon hiába vártam Anyámat -- nem jött. Sírtam, zokogtam. ‎A folyosón jöttek-mentek a betegek és látogatóik. Egyik-másik ‎próbált vigasztalni – sikertelenül. Majd megszakadt a szívem a ‎szomorúságtól. Odajött hozzám egy fiatal pár. Kedvesek voltak, ‎adtak csokoládét, beszélgettek velem. Kérdezték hány éves ‎vagyok. Mondtam, hogy öt, de már kicsit tudok olvasni, mert a ‎testvérem iskolás és ő megtanított. Csodálkoztak, majd a néni ‎odahozott egy újságot és rámutatott néhány nagybetűre. ‎Megmondtam, hogy milyen betűk. Mennyi hét meg öt – kérdezte ‎váratlanul. Ez nekem nehéz volt. Gondoltam, hogy mondok egy ‎számot, aztán már csak békén hagynak! Tizenkettő – saccoltam ‎bizonytalanul. A néni felkapott – össze-vissza puszilt.‎

Másnap jött Anyukám. Majd szétszedtem örömömben. A fiatal ‎pár megkeresett bennünket. Elmondták, hogy a kórházi kezelés ‎után Svájcba utaznak, ahol letelepednek. Gazdagok. Sajnos ‎gyermekük nem lehet. Szeretnének engem magukhoz venni. A ‎családunkat bőségesen megjutalmaznák és mindvégig segítenék ‎anyagilag.‎
‎„Kár a szóért” vetett véget Anyám -- szigorú tekintettel, emelt ‎hangon -- a továbbiaknak. „Én a gyerekemet senkinek, semmiért, ‎semennyiért nem adom. Isten áldja magukat!” Nagynak, hősnek, ‎rettenthetetlennek láttam ekkor Anyámat. Kihúzta magát büszkén, ‎majd megragadta erősen a karomat, megfordult és sietősen távoztunk a ‎kórterembe, az ágyamhoz. Útközben félve pillantottam hátra: nem ‎jön-e utánunk a pár? Ők csak álltak és bámultak utánunk.‎

‎ „Ezeket leráztuk!” – mondta Anyám elégedetten.
 Ezen mindketten jót ‎nevettünk.‎
Elővette a piskótát. Ilyen finomnak még sohasem éreztem az ízét.‎
Sajnos vissza kellett küldenem a nővéremtől kölcsönkapott ‎olvasókönyvet. Valahogy most könnyebben ment, mint azt ‎korábban elképzeltem.‎
Igaz, hogy eddigre már minden mesét elolvastam benne. A ‎legkedveltebbnek a végét is megjegyeztem. (Bár nem értettem, mégis nagyon tetszett!) Ha jól emlékszem, így ‎szólt: „Kistérdszéli Katica Imre király bánata! Ha nem tetszik, ‎tégy róla!”
Ha jól emlékszem!‎