Fodor Miklós verse

                                                                       

                                                            L’amour éjszakája

Péntek éjjel csókra várok,

talán Hozzád eltalálok,

karba veszlek, megölellek,

édes szóval vigasztallak,

lélekhanggal elaltatlak;

őrzöm álmod egész éjjel,

forró vággyal, szenvedéllyel,

reggel keltlek Nap tüzével,

újult napnak reményével,

újult dallam új hitével.

                                                 
                                                               https://youtu.be/pSSvSINzhX4

                                                       

Lambrozett Éva verse

                                                                           

      Éva pátyolgatója

Nedves bőrödtől nyirkos az ágy;
izzadt szívedben toccsan a vágy -
szakadt vér-térkép, komisz, galád,
vas-lemezkékből nem versz tanyát.

Kellemes otthon jól jönne most;
téged a zord-szó csontig lebont -
panasz, jaj, panasz, dől a rekord,
rossz, ami hervaszt, jelenbe fojt.

Kérlek...

nevess a Napnak, köszön neked;
szárítkozz szépen, kínod feledd -
köntöst is kaphatsz, jövő-zsebest,
s adok almámból, itt egy gerezd.

Kun Magdolna verse

                                                                         

                                              Köszönöm Istenem

Hálás vagyok Istennek, hogy nekem adott téged,
s veled élhetek még néhány boldog évet,
melynek minden egyes percét úgy köszönök meg,
hogy naponta elmondom, nagyon szeretlek.

Köszönöm a Jóistennek, hogy megöregedtünk,
s hogy még ezer év után is együtt lépdelünk
minden virágillattal telt titkos zegzugot,
amiről kamaszodó szívünk, csak álmodozhatott.

Köszönöm a Jóistennek, hogy érezhetem még
karjaidnak izzó szenvedély-hevét,
s hallhatom ajkad által azokat a mese-szavakat,
amelyek az éjálmokba beleringatnak.

Köszönöm Istenem, azt a puha-meleg fészket,
amely biztonságot ad, és ölelésre késztet,
s köszönöm azt a végeláthatatlan ajándék-napot,
amitől ezerszeres erőt és kitartást kapok

Távolodó

                                                                     

      Távolodó

Pillanatot marasztalni,

újraélni, itt-tartani

Isten kegyes ajándéka,

a léleknek harcjátéka.

Hangját hallod, arcát látod,

érzed, hogy a vágya távol,

szép napodnak immár vége,

ködös éjjé lett a fénye.

Távolodó árnya látszik,

reményed még tétovázik,

szád körül a mosolyvirág

színtelen lett, mint éjvilág.

Csend suttogja: holt reménye,

szíved e hang ellenére

marasztalja  régvolt szépet,

kínzó  gyönyört nyújtva néked.

Eped lélek, szomjazva ég,

visszagondol – széptől alél;

távolodót menni hagyja,

de emlékét balzsamozza.

Dédelgeti látszatot is,

a szem egyre párásodik,

befelé hull könnyzápora,

hiú vágyat, hogy elmossa.

            Filo-csibi

Fodor Miklós verse

                                                                               

                                                                           

                      Hogyha érzed…

Hogyha érzed, elveszted
Lelkedből a szívedet,
Nem tudod, merre menj,
Vigaszt hol találsz?

Jöjj hozzám és elviszlek,
Messzi tájra Téged.
Utunk végre összeér,
Nem kell sírnod semmiért!

                                       

                                   

Lambrozett Éva verse

                                                                    

                                                     Gitárszóló

                                                  Addig sosem sírt annyira gitár...
                                                  mint azon a tűnt, őrült hajnalon -
                                                  mikor kétséged pihent vállamon,
                                                  szinte sajgott a húr lelke is már.

                                                  Elvist hallgattunk, bőgött Santana;
                                                  és kölcsönadtad a szíved nekem -
                                                  mondtad, jó helye lesz neki velem,
                                                  te legyengültél, csak kifosztana.

                                                  Biztattál: óvjam, mindig vigyázzam,
                                                  így láthatom a tükörben arcod -
                                                  így marad erőm vívni a harcot,
                                                  (ha elfogy, kiben bízzak) szilárdan.

                                                  Könnyem se hulljon azért, mi történt,
                                                  ne búsuljon főm éjszaka-párnán -
                                                  szeressem szívem, aki nincs árván,
                                                  hisz párban dobog odabenn, önként.

                                                  Ígértem, persze, szentül ígértem...
                                                  bármit megtettem volna ott, akkor -
                                                  (bennem a Végzet hiába harcol,
                                                  porlok a Mennyig, hozzád ítélten)
 
                                                  De mit tagadjam, jólesett nagyon
                                                  hited, melyben én lettem az Isten -
                                                  s amit adtál, azt mindvégig hittem,
                                                  eszemben tartva dúdolom dalom.

                                                  Addig sosem sírt annyira gitár...
                                                  mint egy szomorkás, őszi hajnalon -
                                                  most már őszintén illik vallanom:
                                                  segélyed táplál, mert Sorsom sivár.

Kun Magdolna verse

                                                                             

Búcsút int a nyár

Lassan búcsút intünk a csillagfényes nyárnak,
s követői leszünk az őszi hervadásnak,
ami oly keserű érzés, így alkony idején,
mikor fáradt már a szív, és semmit sem remél.
Én is nagyon fájom, hogy véget ér a nyár,
s messze délre száll minden gólya pár,
mert tudom,
mikor a vándormadarak messzi útra kelnek,
valamit lelkünkben mindig összetörnek.
Sajog bennem is az a bizonyos tudat,
hogy utoljára látom a rétvirágokat,
s utoljára érezhetem azt a kócos langy-szelet,
mely arcomba fújja a homokszemeket.
Én minden évszakot nagyon szeretek,
de bennem véreznek el az őszi levelek,
s bennem halnak el azok a bús gondolatok,
hogyha egyszer én is, én is meghalok,
  akkor hiába a tavasz, és hiába a nyár,
szép muzsikát nem fütyül már
több énekesmadár.

   

Szeretsz-e?

                                                                             
 

               Szeretsz-e?

Szavak közt kutatok, keresek – kereslek,

igenek és nemek – kételyek, keservek;

szórod a szirmokat széles e világba,

nem tudom,  hol vagyok – nálad a virágba’?

Szerelem éhsége – tudom, hogy elepeszt,

űzi a vágyadat – fogva tart, nem ereszt;

hallom  a szívednek hangos lüktetését,

türelme  fogyását, fájó szenvedését.

Kalitkán kinézek – pillantásom óhaj,

szellőtől  üzenek – suttogásom sóhaj.

Csendesség honol most, falevél se rezdül;

a lelkem megpendül -  üzeneted csendül?

                                                       Filo-csibi

Fodor Miklós verse

                                                                        
     

Mikor nincs szó…

Mikor nincs szó,
nincs lélek sem.
Mikor nincs mosoly,
nincs már szív sem.
Letaglóz az őrület,
mely tovább fáj.
Ha ilyen a szerelem,
nem ér már semmit sem.
Csak szertefoszlott álmok,
szenvedés kísér.
Az élet ad még csodát,
földöntúli ragyogást.
Csak hinni kell,
hogy van tovább...

Lambrozett Éva verse

                                                                           

                   Révedés

Mindenki meghal, ki született valaha;
messze szökdös a virág édes illata -
kifakulnak rétek az elsatnyult fűtől,
gazdátlan gondolat hasad a férc-műből.

Elporladnak álmok, elűzetnek vágyak;
szépségnek párlata a ráncokra ráfagy -
(kettétört érzelmek csalódottan, csonkán
csupaszra vetkezve, erejükben fogytán)

Nézek egy pókot a sarok szegletében...
küzd a hálójával, nem az ellenségem -
figyel a szövésre, dolgozik ő gyorsan;
és mire lesne rám, leseperem nyomban.

Látóhatárt fürkész magasan egy ablak;
éppen addig lát el, ahol a Hold ballag -
ám eltűnik az is...ott, hol az Ég derül,
narancs-nevetése függ rajtam, ékszerül.

Apadnak tengerek, kagylót vetnek partra;
gyöngyeik lapít'nak magukra maradva -
csöndes rabságuknak drága kincsét őrzik
...s eközben az Élet fakad, ősztől őszig.

Kun Magdolna verse

                                                                          

                                                  

                                                               Elszálltak az évek

Látod-látod, fiam elszálltak az évek,
gesztenyeszínhajam, csupa-csupa dér lett.
Szemem csillogása sem ugyanaz a régi,
csak a könny az, mely ragyogóvá fényli.

Elfáradtam utamon, nehéz volt a terhem,
hisz a legnehezebb fájdalmat is egekig emeltem,
hogy azt könnyednek lásd, könnyednek érezd,
ne legyen a te szemed is könnycseppektől fényes.

De most már bárhogy akarom, nem titkolhatom,
hogy átrobogott vonatom életutamon,
s oly közel van már hozzám az a végső állomás,
ahonnan ez a vonat nem indul tovább.

Látom fiam, már én is látom az élet-út végét,
s azt is látom, hogy lassan elfogy a fáradó lépés,
csak a szívem hajt még, csak azt hajt előre,
hogy őrködhessek feletted, mint annak előtte.

Mert amiért élni vágytam, te voltál nekem,
hisz tőled lett szép az egész életem,
te adtál értelmet minden szónak, versnek,
ami egy emberöltőből általam, kitellett.

 

Ázva-fázva

                                                                           

                             Ázva-fázva

                    Sárgul a piros nyár, derűje ezüstös,
                    a hegyek pipálnak, a napfény enyhülős,
                    leszakadnak felhők, fázik az öreg hold,

                    arcomon eső-  és sós cseppek gyöngye foly’;

                    hirtelen sejtelem járja át a lelkem,

                    búsédes gondolat fénye vibrál bennem:

                    ha Te áznál-fáznál, rongyos volna lelked,

                    talán megkeresnél, hozzám vágyna kedved! 



                                         Filo-csibi

Fodor Miklós verse

                                                                             

                                                                             

       Az álmok rám várnak

       Az álmok rám várnak,
       csak tudnám meddig várjak?
       Meddig él a hit,
       meddig a szeretet,
       meddig a remény,
       elpusztul mint a levél,
       mint az utolsó csepp az életből,
       az utolsó könnycsepp a szememből,
       az utolsó mosoly az arcomról.
       Meddig álom az álom,
       míg el nem fogy a nyár,
       míg él egy szál virág,
       míg nem jön az ősz,
       míg újra jön a tavasz a tél után.
       Még várok még újra éled,
       mint a főnix a pusztító tűz után,
       míg a csillagok rám nem zuhannak,
       míg ki nem alszik a Nap...

Lambrozett Éva verse

                                                                             

              Fátyolhullás

Az a sok ölelés, mit nem öleltünk el...
és azok a csókok, mik ajkon maradtak, -
a szavak, a bókok, mind belénk-apadnak,
ha zsugorin bánunk önnön érzésünkkel.

Bent ringatjuk mélyen, leplezve cipeljük,
szűk lélek-markunkkal kívülre nem adunk; -
és ha másunk nincs is, ez egyetlen javunk,
még akkor sem adunk; telve daccal fejünk,

kitartunk ellenünk. Szívünkben dúl a harc,
hisz Ő mást szeretne. Nagyságot mutatni, -
érzékenységet, mely sosem álszent, talmi...
szellemtűz-lobogást; lengjen vörös, narancs

és türkiz, meg sárga; perzselje át Napunk,
(az a belső Napunk) vastag bőrünk héját, -
cserzett arcunk pírját...s elérhesse célját:
...leplek nélkül vállaljuk azt, akik vagyunk.

Kun Magdolna verse

                                                                                

                                                 Mert kell a szép

Az élet telis tele van apró tündérbájjal,
virágokba rejtett pillanat csodákkal,
olyan varázslattal, mit csak az vesz észre,
aki szeretettel bújik a természet ölébe.

Mert a természet ott ébreszt tavaszillatot,
ahol gyöngyszemnek látják a könnyes harmatot,
ahol rangot kap, és elismerést minden vadvirág,
az is, amely gyom közé sírta be magát.   

Hisz a szép bennünk van, lelkünkből árad,
mi hordozzuk magunkban az az iránti vágyat,
csak szív kell hozzá, érző szív, s boldog én tudat,
mely tenyerével simítja a fűhajtásokat.

Örökkön örökké!

                                                                             

                                                                          

      

                                                                    

        Örökkön örökké!

Örökkön örökké – halálom napjáig,
ígérem hűségem – a lelkem hamváig,
szomorú gyászomat – míg élek, hordozom,
nem kell más énnekem – szerelmem, fogadom!

„Vágykeltő, szép nő vagy, ne gyászolj sokáig”;
„engedd, hogy legalább néhány év hosszáig”,

„ó, azt sem engedem, gyönyörű kedvesem,
csak addig, míg látod sírhantom nedvesen”!

Temetés véget ér, gyászolók távoznak,
bánkódva sajnálják özvegyült társukat;
másnap az özvegy ott görnyed a sírhalmon,
a hantot legyezi, hogy gyorsan száradjon!

                                                                      Filo-csibi

Fodor Miklós verse

                                                                           

                                  

                                              Álmomban sokszor látlak

        Álmomban sokszor látlak:
        jössz felém!
        s mégis hiába várlak

       Ébren is hangod hallom:
       szólítasz!
       s mégis csak furcsa álom

       Bűvös szemed is rámnéz:
       mosolyogsz!
       aztán szertehull a kép

       Forró csókod ég, tüzel:
       átölelsz!
       miért mentél tőlem el?

Lambrozett Éva verse

                                                                              
                                                                           

   Szerelmesem, foglyom

Kérnék még egy kis múlt-idő életet...
(légy megint élő, nyomaszt a képzelet)
elég volt nekem azt kémlelnem folyton:
merre csörren, mikor, emlék-koloncom.

Kérnék még egy kis múlt-idő életet...
(legyél ismét hang, szóköz és ékezet)
vérem legyen tintád, vad betűd folyjon,
írj fel a Napba: szerelmesem...foglyom.

Kérnék még egy kis múlt-idő életet...
hadd karoljon újból küzdőn-két kezed,
seb-perzselt szádtól loboghatna poklom;
csak Veled, csak Veled, s Halál hódoljon!

       

Kun Magdolna verse

                                                                                 

Az érzés gyöngyszemei

Csak az a szív tud sírni,
amit érzés ölel körbe,
hisz az érzés gyöngyszeme
az ember hulló könnye.
Aki nem tud érezni,
annak szíve is halott,
akkor is, ha ritmikája
lüktetőn dobog.

Hát sírj csak szívem, sírj,
ne fogd magad vissza,
fájdalmas jaj-sikolyod
kiáltsd szél-szavakba,
hadd röppenjen idegen,
távol-helyekre,
hová nem ér el a megbántás
démoni keze