Szerelem, szerelem

Szerelem, szerelem

Szerelemnek szép virága
a mennyeknek adománya.

Jeges-tüzes, ködös-fényes,
villámot szór, de fenséges,

ragyog szíve csillagfénnyel,
sziporkáját hinti széjjel,

lángra lobban színes kelyhe -
tűzliliom az irigye.

Lépesmézét vágyod mindig,
Ámor poharából inni.

Tüskék közt keresel rózsát,
kezed szúrja, a szíved fáj.

Ha megaláz a szerelem,
éjjel-nappal őt keresed,

feléd nyújtja mindkét kezét,
tétovázol – hozzá nem érsz.

Ha megérint a szerelem,
izzó tűzben ég a szemed.
Virágos kert a mosolyod,
napsugárral együtt ragyog,

balzsamozza a lelkedet,
boldogságnak oltárt emel.

Minden élő szíve vágya,
hogy harmatát hintse rája.

Fagyos télben meleged lesz,
a forró nyárban dideregsz,

tőle szépül meg a világ,
olyan, mint egy nyíló virág.

Belopódzik a szívedbe,
hangos dobszó hangzik benne,

mámorít, ha hangját hallod,
aranyozza minden napod.

Csatájában szerelemnek
nagy királyok elvéreztek.

Féltékenység zöld szörnye is
áldozatát sokszor szedi.

Elátkozott szép szerelem
elepedni tenélküled.

Sosem kín, és nem gyötrelem,
ha, kit szeretsz: a Szerelem.       

                         Filo-csibi

Verseim a gyermekeim

Verseim a gyermekeim

Csak csínján a fennkölt szép szavakkal,
csak az írásért fogtam tollamat,
csak sorokba szedtem gondolatot,
csak kiszabadítottam a rabot.

Nem versek ezek, csak kezdemények,
nem képzelem azt, hogy költemények,
nem akarok híres költő lenni,
nem szeretnék mást, csak írni, írni.

Megírni, mit sok évben átéltem,
megírni, néha részem volt szépben,
megírni, világunk hogyan látom,
megírni szépséget és fonákot.

Hidd el, hogy mindez a mélyből fakad,
hidd el, hogy őszinte minden szavam,
hidd el, hogy nem adom árendába,
hidd el, hogy ezzel nem ártok másnak.

E sorok belőlem fakadtak ki,
e sorok az édes gyermekeim,
e sorokat ne gyalázd meg,  kérlek,
e sorokat dorgálva dicsérd meg.

                            Filo-csibi

Dalolj

Dalolj

A lelkednek fényesen csillogó tükre
egy dallam -  emléked aranyozott kincse,
mely „viharként tombol már a messzi távol”,
öleli magához a fűt-fát-virágot,
megremeg hallatán az érzékeny lélek,
vágyakról dúdolgat a vibráló éter.

Éveken átragyog a tündérmeséje,
áthallik a csenden gyönyörű zenéje,
a „Távollét” nagy tüze magasra lobban,
szunnyadó érzésre bizsergető balzsam.

Kísérőd legyen, duruzsoljon lelkedben,
fényt hozzon éjszakán, dermesztő hidegben.

Ha vége a dalnak, nincs lelkedben zene,
nem lesz  varázs, ami szivárvánnyal fesse,
dalold és dúdold szíved kedves dallamát,
borongós napon hintsen gyöngysugarat  rád.

Ne félj attól sem, ha felszakít emléket,
dallam szárnyán repülj, élj át minden szépet.

Nimfa

                                                                      Nimfa  
          

Ó, milyen mélyre süllyedtem,

könnyű erkölcsű nő lettem.

Beleestem poétákba,

kiknek se szeri, se száma.

Pető fiért égett lelkem;

szabadságért volt ő lelkes.

Arany az én nagy szerelmem

a …bárdokkal egyetemben.

Csókolom a Csokonait,

Vörösmartyt, Vajdát, Adyt.

Szerénységemre jellemző:

Juhász volt az egyik nagy Ő,

és Attila rex – a József,

- hogy a többit ne említsem -

elrabolták a szívemet,

nimfává tettek engemet.

Lélekbúvár poétáim

pengetik lantjuk húrjait.

Elbájolnak, varázsolnak,

rejtett cellákat felnyitnak.

Tűzisten lakik mindükben,

titkom olvassák szememben,

lelkükben  látnak engemet,

kétségtelen - szerelmesek.

Romlottságnak határt szabok,

nagyvilágba ritkán járok.

Néha elvisz  kalandvágyam,

hogy Jót ott is megtaláljam.

Csak elég szuflával győzzem,

hogy a gyors időt legyőzzem:

növesztek én majd szárnyakat,

mint a lova Pegazusnak.

A bölcs Platon kihirdette:

csodás a lélek szerelme.

A hideg után tűzrózsát kapsz,

porszemmé zúz és feltámaszt.

Fejfámra írás vésetik:

„költészet híve itt fekszik”.

S ha majd egyszer feltámadok,

tűzrózsáért élek, halok.

                         Filo-csibi