Mosoly

            Mosoly

Elképesztő a mosoly karátja,

Gyémántja tán sziklát is átvágja.

Megnyílik előtte monstrumkapu,

Melyet fétisként reteszelt a bú.

A páncélba öltözött léleknek

Kőabroncsai szanaszét esnek,                                 

Örömsodronyt fon azok helyébe,                        

Zsinórozza a lélek kedélye.

Jókedv-sugárral ébreszt pirkadat,

Nyugvó bíbora derűt hívogat.

Az éj tüzes fényei bókolnak,

Csillagszemeikkel udvarolnak.

Nézd meg, lásd meg a mosoly-világot,

Faunnak tetsző örömvirágot!

Lelkedből áradjon a szivárvány,

Tűnő szépre ékszerként vigyázzál!

                         Filo-csibi

Merengés

                Merengés

Nézem a vízesést, mely hegyről zúg alá,

Porzó vize ontja a fátyol-sugarát,

Fehér füstje függönyét ereszti mélyre,

Cseppzápora habosan csobban leérve.

Tünemény a vízgyöngy lezúduló árja,

Pompás szépség természet csodája.

Eltűnik az aranyló napsugár fénye,                  

Ha mogorva felhő záporoz eléje,         

Széllovag a felhőt elfújja távolra,

Kacag a napsugár, öltözik bíborba,

Palástját teríti az égre és földre,

Szivárvány-szalaggal köti őket össze.

Sokarcú kalandor lelkem vibrálása,

Pillanatra megérint halk susogása,

Szépen invitálnám és szívesen fognám,

Lelkemet kóstolja, máris rebben tovább.

Nyomában egy újabb mórikálja kedvét,

Leteszi névjegyét, otthagyja hűlt helyét.

                                                        Filo-csibi

A művész

                 A művész

A non plus ultra megszentelt istenháza

A művészi alkotások kincsestára.

Művész születése különleges csillag,

Fényesen ragyog, akár a hajnalcsillag.

Fűszer az élet egyhangúsága ellen,

Illata tömjénezi a sivár lelket.

Alkotás gyönyöre művészt felrepíti,

Produktumát értőt szépséggel telíti.

Életművész alkotása különleges,

Érdeklődőket hívnia felesleges;

Csak irigyei lennének mindahányan,

Bizonyára lelkendezve másolnának.

Mint művészetre, erre is születni kell,

Nem lehet a könyvekből megtanulni ezt.

Árgus szemmel kísérheted minden napját,

Nem találod meg a sikerének kulcsát.

Veni, vidi, vici – jöttem, láttam, győztem –

Vallja az élete során mindig győztes.

Neki semmi sem szögletes, csak gömbölyű,

Az ígéret földje itt van és gyönyörű:

Virágok közt, szélcsendben, napfényben élni,

Sárosat,  rögöset messze elkerülni,

Ködös, borongós télen tavaszt érezni,

Őszi hervadáskor szerelmet remélni.

                     Filo-csibi

Emlékfoszlányok

Emlék-foszlányok

Hullám habján táncot lejt a vízi sellő,
hajlong a tenger gyümölcseinek tetszőn,
ringatja végtelen fényes pódiumán,
libben a tündérbája csillogó fodrán.

Vágytól reszkető hold bársony csókját lopja,
majd tünemény szépségét  mélybe álmodja.

Ilyen illanó foszlányok az emlékek,
harmatszáluk szakadt és majdnem széttépett,
de a sejtek hűen megőrzik a rezgést,
érzelemvilágunk tükrözi rejtelmét.

Bárhol és bárhogyan tengetjük életünk,
beégett lelkünkbe, csak együtt élhetünk.

Ha csendre inted a leheletnyi hangot,
megriaszthat, hogy a mélycsend milyen hangos.
Engedd, hogy az gyöngyfénnyel felfelé törjön,
vágyálmú kedve áradva hömpölyögjön.

Ha kitáncolja magát,  pihen csendesen,
a mindenség zugában megint szendereg.

                                 Filo-csibi

Ablakom

       Ablakom

Ablakomból messze látok,

árnyakkal szép valóságot.

Úgy nézegetek én benne,

mintha egy nagy tükör lenne.

Az emberek jönnek-mennek

az arcukon pergamennel,

kinek búsong szeme sarka,

kinek vidám, ragyog arca.

Egyik-másik szeretettel

négylábúra pórázt tesz fel.

Viszi, hozza, sétáltatja,

becézgeti, szidalmazza.

Nebulók nagy hátizsákkal

okosodni itt sorjáznak

életvidám buzgalommal.

Őket látom én boldognak.

Feltekintek kora reggel,

találkám van égiekkel.

Hajnalcsillag kacérkodik,

a vén hold is incselkedik.

Muskátli a párkányomon,

aranyló nap játszik azon,

innen a toronyra szökken,

ott pompázik tűzvörösben.

Nyárfa nőtt ablakom alatt,

szép dalia, sudár magas.

Kinyújtanám a karomat,

érinteném a lombokat.

Ha felhőknek zord a napjuk,

szivárvánnyal csak mosolygunk.

Szeretek a hetediken,

eget, földet közel hiszem.

Madárdalra ébredezek,

nekem dalol üzenetet:

tárjam ki az ablakomat,

nyissam tágra világomat.

                   Filo-csibi

A beteg

         A beteg

A zsarnok kín gyötri testét,

Meleg nyár van, vagy hideg tél.

Minden szépnek színe fakó,

Kúszó felhő is vonagló,

A madárdal hamis, zajos,

Leesett hó sár-latyakos.

Eső verdesi a fákat,

Folyón suhannak bús árnyak,

A csillagok halványodnak,

Révület szidja a holdat,

A lágy szellő jajgatva sír,

Felkelő nap fénye vakít.

Szél zörgeti az ablakot,

Elnémulnak gondolatok,

Világtalan ez a világ,

A lélek is elhagyni vágy,

Roskadozik minden testrész,

Zsugorodik a mindenség.

Nagyvilágnak lármájára

Nem figyel, csak fájdalmára.

Nincs szerelem, nincsen féltés,

Nincs szép iránt érdeklődés,

Lelke mintha halva járna,

Nincs öröme, nincs mi bántja.

Teste erejét elveszti,

Azontúl már nincsen semmi.

Egyedül a főnix madár,

Mi a szívéhez közel áll,

Szárnyai tán elrepítik

Egészség zöld ligetéig.

           Filo-csibi

Esik

                 Esik

Búba borult az ég, nagy lehet bánata,

Mert könnyeinek sűrűn szakad zápora.

Felhők vitorláznak, elfogják a napot,

A hömpölygő vízfényen pattognak habok.

Melegtől aszott fűszál hálásan hajlong,

De nyelni nem képes újabb áradatot.

Föld alatt lakó állatok fulladoznak,

Könnyektől rezgő ágon dalok halkulnak.

Patakok és folyók csordultig megtelnek,

Víz áztatja a völgyeket és hegyeket.

A vihar ijesztő hang-, fénykísérete

A haragos ég háborús üzenete.

Szakadatlan zuhog, villámlik és dörög,

Ha elmosná bánatot, az lenne öröm;

Az ég haragja menten elpárologna,

Langyos, csendes cseppek illata áradna!

A szivárvány most szép szalagját kibontja,

Derűs gyönyörével köti vihart gúzsba.

Rózsaszínű felhők mögül csillan a nap,

Záporeső az arcomon is csak harmat.

                               Filo-csibi