Lambrozett Éva verse

       

                    Miért írok?

Nem sóvárgom babért, de írok ma még

mert férhetetlen fejemben a mondat -

szorít belül a Szó, nyomja a gallért

s fájna Tegnap, ha néma volna Holnap.

Csak annyira méltasson engem bárki

amennyire nyitom lelkemen a rést -

és ezen bámész helyet sem bezárni 

inkább kitárni szeretném balgaként.

Ahol az, kit érdekel dús mondandóm

leülhet mellém szellem-küszöbömre -

így egymást átkarolva, fényt óhajtón

minket tudatunk fennkölten böködne.

Gondokkal vegyes örömmel terhelten

vegyülhetünk el eszméink árjába' -

nekem ez a siker, erre termettem

...a koszorú eshet felőlem másra.

Gligorics Teru verse

                                                                    
                                                                    Én sem kérdelek


                                                   Miért van az, hogy amikor legtisztább
                                                   a szívem, akkor tiporod legmélyebben a sárba,
                                                   s hogy arcodon a groteszk mosolyod sem menjen kárba,
                                                   holtad emlegeted, csak hogy féltselek...

                                                   S miért van az, hogy mikor tisztességes
                                                   ember, üde levélként sodorna vissza a nyárba,
                                                   s beteg lelkem rongyként vonszolja be a gyógyszertárba,
                                                   még azt kéred tőlem, hogy meg értselek...

                                                   S végre itt a nap, amikor boldogan
                                                   veszítem el könnyeimet a pipacs-vörös tájban,
                                                   most küldesz értem, mert nélkülem belehalsz a vágyba,
                                                   mi lesz majd veled? Hát én sem kérdelek...

Kun Magdolna verse

                                                                 

                                                                      Nagymamai szeretet


                                                      Szép életem volt, akkor, amikor még
                                                      nagymamám karjaiban érezhettem azt
                                                      a határtalanul jóleső ember-melegséget,...
                                                      amitől a gyermek-lélek szeretetet kap.

                                                      Szép életem volt, akkor, amikor még
                                                      kötényébe rejthettem kihullt könnyeim,
                                                      azon könnyeket, melyek kicsordulni vágytak,
                                                      hogy ne égessék túlságosan léleksebeim.
                                                      Szép élet volt akkor, mikor dérezüstös haján,
                                                      kezem puha lágysága szálat simított,
                                                      mert érintésem nyomán úgy ragyogott szeme,
                                                      mint a legeslegtündöklőbb égi csillagok.
                                                     Szép volt biz nagyon szép minden pillanat,
                                                     ami róla szólt, s emlékként szívemben maradt,
                                                     mert az én nagymamám olyan asszony volt,
                                                     ki előtt a szeretet is méltán meghajolt.

Fodor Miklós verse

     

    Tudod mi a vágy?

A folyton perzselő, égető,
ki nem hunyó, lángoló,
soha el nem múló lobogás,
mely soha nem válik hamuvá.
Mint a csillag,
mi egészen elemészti magát,
míg a fekete lyuk
magába nem szippantja,
s eltűnik a végtelenbe,
nem marad belőle semmi,
csak az emléke!

hifimiki

2015. 04. 14.

Ó, május !

                 Ó, május !

Vágyéhes szerelem, menyasszony mosolya
dúslombú tavasznak kifeslett bimbója;
a csábfényű vén Hold, miriád tűzcsillag
vizeknek tükrében hamiskásan csillan.

Balzsamos szép május, édes fűszerillat,
téboly az éjszaka, kéjkábultan pirkad;
harmatcseppben fürdik az orgonavirág,
lágy szellő simogat, bársonya mennyvilág,
dübög a föld szíve, a gyönyörtől vérzik,
szenvedélyes lelkét mindenek megérzik.

Hagyom, hogy érintsen, járja át a testem,
ifjúi pezsgéssel vidítsa a lelkem;
ölelem magamhoz, csókoljon csodája
a szerelem-varázs  oltára, múzsája!

                   Filo-csibi

Fodor Miklós verse

Múló idő

Múló idő, szálló idő,

rám találsz, ha erre jársz?

Édes érzés, szálló érzés,

szerelmemre rátalálsz?

Elmúlt évek, szálló évek

kísértenek újra még?

Fájdalomtól hulló könnyek

felszáradnak egyszer még?

2015. 04. 14.

         hifimiki

A csend

            A csend

Napalkonyatban hallgatag a csend,
homály-kévébe kötözi a rend;
az időkerék zakatol folyton,
nem állhat soha, szüntelen folyjon!

Itt a finálé, az adás vége,
közönség nincs már, üres a széke,
visszavonul a színházi lelkem
hangzsivajoktól távoli lettem.

A mézes-szép szó kútja a homok,
keserű hangot  pohárba fojtok.
Jajongnak jajok, zajongnak zajok,
mint folyón a fény, némán hallgatok.

Méla csend inkább, mint a szirén hang,
nem vonz engem a nagyélet harang,
üvöltsön semmi, fürdőzöm benne,
szűnjön hangorkán, halk hang helyette!.

Zümmög az idő, ólomként reppen,
kéjíz emléke sem hangzik szebben;
ringasson a csend, ez nekem öröm,
öleljen szépen, - így jó – köszönöm.

Az élet még él, és élni akar,
édes vágyakat sejtelem takar:

dobog a földszív, vagy inog hitem?
Bájolva szólít, de csendre intem.

            Filo-csibi