2021. július 8., csütörtök

Életem 16 pillanata a TÖVIS - VIRÁG című gyűjteményemből


 

Életem 16 pillanata a TÖVIS – VIRÁG című gyűjteményemből‎ ‎

TÖVIS – VIRÁG‎ ‎

Kis életem nagy történései

‎/Családomról érzékenység okán nem szól a fáma/‎

8. Rész

A verseny

Hívattak az iskola igazgatói irodájába. Valami nagy baj lehet – ‎gondoltam. Remegő lábbal léptem be az ajtón. Csak az igazgató ‎és a gépíró tanárnőm voltak ott. Mosolyogtak, ez kissé ‎megnyugtatott. „Azért hívtunk, hogy gratuláljunk neked, mivel ‎megnyerted az országos gépíró bajnokságot. A többi tanár az ‎imént távozott, koccintottunk az egészségedre. Büszkék ‎vagyunk rád!” – mondta az igazgató és megfogta a vállamat. ‎Majd átnyújtott egy bőr dobozt, amely az első díjért járt. „Tavaly ‎írógép volt a győztes díja, idén pedig ez a bőr útitáska készlet. Használd ‎egészséggel!”

 Szinte szédelegve hagytam el az irodát. Nem fogtam ‎fel, nem hittem el! Életem egyik nagyon boldog perce volt. Eltelt ‎egy-két óra, mire összeszedtem magam -- osztálytársaim szeretete ‎körében. ‎
Közölte a Kisalföld megyei napilap is. Ez annak idején nagy szó volt.‎
Szüleim, testvérem nagyon büszkék voltak rám.‎

Apám – hóna alatt a Kisalfölddel – rám parancsolt, hogy kísérjem ‎el a borbélyhoz, mert be akar mutatni az ismerősöknek. ‎Nem volt az ínyemre. Apám szigorú és határozott ember volt, ‎ezért eszembe se jutott nemet mondani.‎
Hatan-heten ültek a borbélynál – sorukra várva. ‎
‎ Apám köszönt, majd a legközelebb  ülő markába nyomta ‎az újságot: „olvastad? Ő az én kislányom!” – Mindenki rám ‎nézett. Felmértek jobbról-balról, mintha csodabogarat látnának, nem hinnének a ‎szemüknek. Kellemetlenül éreztem magam. Köszöntem, majd ‎sietve távoztam. Alig vártam, hogy az utcán legyek!

A nyár több meglepetéssel is szolgált.‎
Levelet kaptam a Távirati Irodától, hogy jelentkezhetek munka- ‎felvételre. Kiváló -- parlamenti minőségű gyors- és gépíróra van ‎szükségük.‎
‎„Az nem egy vidéki kislánynak való munkahely – vélekedtek ‎szüleim. Szó sem lehet róla, hogy elengedjünk és egyedül, ‎felügyelet nélkül lakjál Pesten!”‎
Maradtam.‎

Majd az Országos Versenybizottságtól kaptam levelet. ‎Tájékoztattak, hogy a következő európai gépíró verseny színhelye ‎Párizs lesz. A későbbiekben közölni fogják a részleteket. Addig is ‎trenírozzak, gyakoroljak. Lázban égtem. Szinte éjjel-nappal ‎gyakoroltam.‎
Jött az újabb levél, amiben tájékoztattak a verseny időpontjáról és a szükséges ‎teendőkről: minden jelentkező ország a legjobb 5 diákját ‎delegálhatta. Párizs előtt egy budapesti közgazdasági ‎technikumban felkészítő találkozón kell részt venni.‎
Közölték, hogy Párizsban 5 napot és 4 éjszakát fogunk eltölteni, ‎mi öten és a felkészítő tanárunk.‎
Az útra vigyünk magunkkal 4 váltás alsóneműt, egy hálóruhát, ‎három váltás felsőruhát és ami a fogmosáshoz szükséges. ‎

Hosszan néztem a levelet – hiszen ez egy egész szekrényre való ruha! ‎Anyám – mint mindig – most is feltalálta magát. Összehozzuk mi ‎ezt – mondta. A harmadik szomszédban lakott egy hozzám ‎hasonló test-alkatú fiatalasszony, a Mariska. Anyámmal ‎barátságos, jó viszonyban voltak. „Mariskának szép holmijai ‎vannak, majd kölcsön adja neked."

 "Szívesen – mondta Mariska - ez a blúz és alj biztosan jól fog állni."
Nagyon rosszul állt, bár Anyám az ellenkezőjét állította.‎

Nem megyek, nem akarok elmenni – közöltem a ‎családommal. ”Úgy érzem, hogy most nem megy olyan jól a ‎gépelés.”

Anyám és testvérem győzködtek, hogy ez csak egy érzés, ott majd ‎biztosan jól fog menni.‎

Apám védelmébe vett: „ha nem akar menni, nem kell ‎erőltetni!” Ez megoldott minden problémát, nem volt több ‎apelláta!

Az egyik szemem sírt, a másik meg nevetett!

GÉP-  ÉS  GYORSÍRÁS-TUDÁSOM NEM VESZETT KÁRBA !

KÉSŐBBI IRODAI MUNKÁM SZERVES RÉSZÉT KÉPEZTE!

 

 

 

 

Életem 16 pillanata a TÖVIS - VIRÁG című gyűjteményemből


 

 

Életem 16 pillanata a TÖVIS – VIRÁG című gyűjteményemből‎ ‎

 

TÖVIS – VIRÁG‎ ‎

Kis életem nagy történései

‎/Családomról érzékenység okán nem szól a fáma/‎

7. Rész

Családunk híres őse:

Farkas Béla hegedűkészítő mester

‎16 éves voltam, amikor édesapám elvitt hozzá a hegedű-készítő ‎műhelyébe, hogy bemutassa Béla bácsit, mondván, hogy ő az apai ‎nagybácsim és híres hegedű-készítő.


A Győr, Kossuth Lajos utca 94. sz. ‎alatti műhelyt még ma is látom lelki szemeimmel: a falon körös-‎körül félig, vagy teljesen kész gyönyörű hegedűk sorakoztak. Az ‎ablak előtt egy hatalmas asztal, azon is félkész munkák.

 Béla bácsi ‎örömmel fogadott bennünket; az első kérdése az volt, nem vagyok-‎e éhes, mert akkor rögtön intézkedik. Apám elhárította a kérdést, ‎mondván, hogy a vonatunk nemsokára indul visszafelé, sietnünk ‎kell.

Mély benyomást tett rám Béla bácsi kedvessége, egyszerűsége ‎és a csodálatos hegedűkészítő műhelye.

 

Évekkel később tudtam ‎meg, hogy messze földön ismerték és elismerték munkáját. ‎Rendkívül büszke vagyok rá és örülök, hogy találkozhattam vele. ‎

A mai jó nevű zenészek körében is ismert és elismert. Az általa készített hegedű megszerzése és birtoklása minden hegedűn játszó zenész álma!

„Győr Életrajzi Lexikon

Farkas Béla -  hegedűkészítő mester

Nagyigmánd, 1903. április 10. – Győr, 1967. augusztus 14.

Hétéves, amikor a család Győrbe költözött. Korán munkába állt, ‎kitanulta a tetőfedést.
A hegedűkészítő-mesterséget is elsajátította, ‎majd Olaszországban és Németországban képezte magát. ‎Kölcsönből nyitott műhelyt a Kossuth Lajos u. 94. sz. alatti ‎udvarban. Kaposvárra költözött, egy ottani kiállításon ‎aranykoszorús emlékéremmel jutalmazták munkáját. Az 1920-as ‎évek közepén visszatért Győrbe.

A berlini világkiállításon ‎harmadik helyezést ért el. A kiállított hegedűre Sztálin tartott ‎igényt. Hitlernek és Horthy Miklósnak is készített hegedűt.
A ‎brüsszeli világkiállításra egy vonósnégyest készített, e munkájáért ‎második helyezést kapott. Ezután megrendelést kapott Yehudi ‎Menuhintól és Zathureczky Ede hegedűművészektől, e hegedűkbe ‎a megrendelők arcképét is belefaragta.
Hangszereinek jellemzője ‎az aprólékos szép famunka, a jellegzetes Farkas-féle fedlap és ‎hátlap, a finoman kiugró perem kialakítása. Másik sajátossága a ‎felhasított végű (szárnyas) gerenda, mellyel dúsabb és nagyobb ‎hanghatást, valamint a húrok közötti kiegyenlítettebb hangzást ‎lehetett elérni. Különleges volt a hangszerek színe is, amely a ‎nemes sárga színek vöröses árnyalatainak színskáláján mozgott.‎"

 

Munka közben

 

 

Életem 16 pillanata a TÖVIS - VIRÁG című gyűjteményemből


 

 

Életem 16 pillanata a TÖVIS – VIRÁG című gyűjteményemből‎ ‎

 

TÖVIS – VIRÁG‎ ‎

 

Kis életem nagy történései

‎/Családomról érzékenység okán nem szól a fáma/‎

5. Rész

Hova tovább ?

Vagyis: az általános iskola 8 osztályát elvégezve, ki hol szeretne ‎tovább tanulni. Ez volt a téma az osztályfőnöki órán, valamikor a ‎‎8. osztály elején. Lázas izgalom, susmutolás futott végig az ‎osztályon. Többünknek nem a lehetőség /a bizonyítvány, vagy ‎anyagi; esetleg mindkettő/ határozta meg az elképzelését, hanem a ‎vágyai.‎
Egyszerre többfélét is soroltunk. Én színésznő, író, orvos, tanár, ‎vagy ügyvéd lettem volna szívesen.‎
Az osztályfőnöknőnk türelmesen helyreigazította merész ‎elképzelésemet – mondván, hogy bármelyik elképzelésemhez ‎felsőfokú végzettség kell.
Ajánlotta, hogy válasszak olyan szakmát, amit érettségivel, vagy ‎szakközéppel is el lehet érni.‎

A falu főutcájában laktunk. Közvetlen mellettünk volt a Posta. A ‎nyári szünetekben egyik kedvenc szórakozásom volt, hogy a Posta ‎nyitott ablakán keresztül bámulhattam a telefonos kisasszonyt, ‎aki a fejére illesztett fülhallgatóból kapta az ‎információkat, majd az előtte lévő tábla  lyukaiba dugta a gumiszalagon függő ‎dugattyúkat. Fenomenális látvány volt. Engem teljesen ‎lenyűgözött. Néha képes voltam órákig bámulni. ‎
‎ Kérdeztem a tanárnőt, milyen végzettség kell ehhez? Híradásipari ‎Technikum – volt a válasz. " Sopronban van ilyen iskola, és ott most ‎hirdetnek is felvételt. Ez négy éves bentlakásos iskola, havonta ‎körülbelül 400 forint költséggel kell számolni. Amennyiben ‎szüleiddel megbeszéled és ők beleegyeznek, vállalják, megjelöljük ‎számodra ezt az iskolát."‎


Végtelenül boldog voltam. Már semmi mást nem akartam, csak a ‎Híradásipari Technikumot Sopronban. Csoda-szépnek tartottam ‎az iskola nevét is. Kimondásától összeugrott a gyomrom. /Egy ‎kicsit még ma is!/‎

Anyám mindenképpen készült az iskolába bemenni, mert ‎felmentést akart kérni részemre 2 hétre az iskolába járás alól. ‎
Így most két ok is volt felkeresni az osztályfőnököt. ‎

Tovább tanulásom a Technikumban rövid úton eldőlt. Anyám ‎kijelentette, hogy a 4 év nagyon hosszú idő, a havi 400 forint pedig ‎nagyon sok pénz. Így erről tovább beszélgetni nem érdemes. ‎Majd csak adódik más – kisebb költséggel járó tanulási lehetőség, ‎ha már mindenképpen tanulni szeretnék. A tanárnő - igyekezett hatni Anyám irántam érzett szeretetére . " ‎Kár lenne, ha a kislánya nem tanulhatna tovább, mert jó képességű, ‎szeret tanulni – mondta. "‎
Anyám örült ezeknek a szavaknak, majd biztosította a tanárnőt, hogy ezzel ő is  tisztában van és tudomásul veszi, aztán rátért a saját mondandójára:‎
‎„Azt szeretném kérni aranyos, hogy a kislányomnak 2 hétig ne ‎kelljen járni az órákra! Tetszik tudni, selyemhernyóink vannak és ‎az Ilike nagyon jól tud mászni a fákra. Ezeknek a kukacoknak pedig naponta két zsák szederfalevél kell, annyit esznek” – érvelt.

A tanárnő vonakodva, de tudomásul vette és elfogadta 2 hétig tartó távol maradásomat.


2 hétig másztam az ‎eperfákat, gyűjtöttem a leveleket. A „kukacok" szépen iperedtek, ‎ én pedig már csak álmodozhattam telefonos kisasszony ‎mivoltomról.

 Az év végi bizonyítványom -- csodálkozásomra – a 8.-ban még így is jeles volt. / a 7. osztályt ‎kitűnővel végeztem. /‎
Azon a nyáron nem volt kedvem bámulni a csodás postai telefonos ‎szerkezetet és az azt varázslatos ügyességgel működtető kisasszonyt.‎

Egy évet kihagytam a tanulásból. Egész évben rossz-kedvű, szomorú voltam.
A következő év változást hozott.

 

 

 

Életem 16 pillanata a TÖVIS - VIRÁG című gyűjteményemből


 

 

Életem 16 pillanata a TÖVIS – VIRÁG című gyűjteményemből‎

TÖVIS – VIRÁG‎

Kis életem nagy történései

‎/Családomról érzékenység okán nem szól a fáma/‎

4. Rész

 Az iskola

Szerettem iskolába járni. Mindegyikbe, az általános iskolába ‎különösen. Alig vártam, hogy felszólítson a tanító, hiszen ‎majdnem mindig „kivágtam a rezet”. Az osztály három legjobb ‎tanulója között voltam rendszeresen. ‎Másik két legjobb osztálytársam gazdag /sőt, az egyik előkelő/ ‎szülők gyereke volt. Anyámat az édesanyjuk utcán, boltban gyakran megszólították, beszélgettek vele. Dicsértek engem, ‎amire anyám rendkívül büszke volt.‎

Az augusztus minden évben izgalommal telt. Számoltam a ‎napokat, siettettem volna a tanév-kezdést.‎
Anyám sorra vette a kezdéshez szükséges holmikat: cipő, ruha, ‎táska, tanszerek.‎
A cipőm rendszerint nem volt jó állapotban. Ilyenkor Anyámnak ‎kész terve volt: „el kell vinni a Tónihoz sarkallni, talpalni, ‎meg egy kis foltot az elejére. De szépen csinálja meg, ne legyen ‎feltűnő a folt!”‎
Vittem. Tóni bácsi, a suszter néma volt, de mindig megérttettem ‎magam.‎
Hmm, hmm - volt az első megnyilvánulása Tóni bácsinak. ‎Szuszogott egy kicsit, majd nehézkesen közölte a szakmai ‎véleményét: rossz!‎
Könyörgően néztem rá: ugye Tóni bácsi, meg tudja csinálni?‎
Igenlően bólintott. Bármilyen rossz cipőt mindig elvállalt. ‎Szerette a munkáját, lelkiismeretes és nagyon rendes ember volt.‎
Mikor jöhetek érte, kérdeztem a lehető legkedvesebben és ‎hangosan.‎
‎„Hetfin” - volt a válasza. Mindig, minden alkalommal ezt mondta. ‎‎/Lehet, hogy a hét napjaiból a hétfőt tudta valahogyan kimondani?/‎
‎„Akkor már kezdődik az iskola, vasárnap jöhetnék?" Kérdeztem.‎
‎Hmm, hmm - bólintott.
Soha nem kért pénzt a javításért. Anyám azonban mindig küldött ‎neki hol ezt, hol azt: sült húst, gyümölcsöt, sonkát, stb. - mikor mi volt odahaza. Működött ‎a bartel.‎

Mire megnyílt az iskola kapuja, Anyám örömmel konstatálta, hogy ‎ismét sikerült mindent beteremteni, amire szükségem lesz az ‎iskolában.‎


A telek különösen jók voltak. Amikor beértem az iskolába, már ‎meleg fogadott. Igaz, hogy erős szén-füst is terjengett a teremben. Ez azonban nem ‎számított, mert jólesően duruzsolt a fémkályha, izzott benne a ‎finom meleget adó szén.

 

Téti Általános Iskola

 

Életem 16 pillanata a TÖVIS - Virág című gyűjteményemből


 

 

Életem 16 pillanata a TÖVIS – VIRÁG című gyűjteményemből‎

 

TÖVIS – VIRÁG‎

 

Kis életem nagy történései

/Családomról érzékenység okán nem szól a fáma/‎

3. Rész

Kórházban

Zrinyi utcai kórház

‎Öt éves voltam, amikor elkezdett fájni a fülem. Egyre jobban fájt, ‎olyannyira, hogy már sírtam a fájdalomtól.‎
Édesanyám korpát rakott egy kispárna huzatába, felmelegítette, ‎majd a fájós fülem alá tette. Ez kissé enyhítette a fájdalmam. A ‎falu orvosa kórházi műtétet javasolt. Utaznunk kellett.‎
A vasút-állomás néhány kilométerre volt a falunktól. Buszjárat ‎nem volt. Karácsony tájéka, hideg és sötét volt – és persze, most is ‎fájt a fülem. Anyám a karjába vett – mindketten sírtunk.‎
Hetekig voltam kórházban. Eleinte szinte állandóan sírtam, ‎később kissé megszoktam a körülményeket, de a szüleim, a ‎testvérem hiányát soha. A nővérek kedvesek voltak, ‎délutánonként velük együtt hajtogathattam a kimosott fáslikat. Ez ‎tetszett.‎
‎ Anyám minden nap meglátogatott, már reggeltől kezdve vártam. ‎A folyosón egy padon térdepeltem, ahonnan jól lehetett látni az ‎érkező látogatókat.‎
Egy napon hiába vártam Anyámat -- nem jött. Sírtam, zokogtam. ‎A folyosón jöttek-mentek a betegek és látogatóik. Egyik-másik ‎próbált vigasztalni – sikertelenül. Majd megszakadt a szívem a ‎szomorúságtól. Odajött hozzám egy fiatal pár. Kedvesek voltak, ‎adtak csokoládét, beszélgettek velem. Kérdezték hány éves ‎vagyok. Mondtam, hogy öt, de már kicsit tudok olvasni, mert a ‎testvérem iskolás és ő megtanított. Csodálkoztak, majd a néni ‎odahozott egy újságot és rámutatott néhány nagybetűre. ‎Megmondtam, hogy milyen betűk. Mennyi hét meg öt – kérdezte ‎váratlanul. Ez nekem nehéz volt. Gondoltam, hogy mondok egy ‎számot, aztán már csak békén hagynak! Tizenkettő – saccoltam ‎bizonytalanul. A néni felkapott – össze-vissza puszilt.‎

Másnap jött Anyukám. Majd szétszedtem örömömben. A fiatal ‎pár megkeresett bennünket. Elmondták, hogy a kórházi kezelés ‎után Svájcba utaznak, ahol letelepednek. Gazdagok. Sajnos ‎gyermekük nem lehet. Szeretnének engem magukhoz venni. A ‎családunkat bőségesen megjutalmaznák és mindvégig segítenék ‎anyagilag.‎
‎„Kár a szóért” vetett véget Anyám -- szigorú tekintettel, emelt ‎hangon -- a továbbiaknak. „Én a gyerekemet senkinek, semmiért, ‎semennyiért nem adom. Isten áldja magukat!” Nagynak, hősnek, ‎rettenthetetlennek láttam ekkor Anyámat. Kihúzta magát büszkén, ‎majd megragadta erősen a karomat, megfordult és sietősen távoztunk a ‎kórterembe, az ágyamhoz. Útközben félve pillantottam hátra: nem ‎jön-e utánunk a pár? Ők csak álltak és bámultak utánunk.‎

‎ „Ezeket leráztuk!” – mondta Anyám elégedetten.
 Ezen mindketten jót ‎nevettünk.‎
Elővette a piskótát. Ilyen finomnak még sohasem éreztem az ízét.‎
Sajnos vissza kellett küldenem a nővéremtől kölcsönkapott ‎olvasókönyvet. Valahogy most könnyebben ment, mint azt ‎korábban elképzeltem.‎
Igaz, hogy eddigre már minden mesét elolvastam benne. A ‎legkedveltebbnek a végét is megjegyeztem. (Bár nem értettem, mégis nagyon tetszett!) Ha jól emlékszem, így ‎szólt: „Kistérdszéli Katica Imre király bánata! Ha nem tetszik, ‎tégy róla!”
Ha jól emlékszem!‎

 

2021. július 6., kedd

Életem 16 pillnata a TÖVIS - VIRÁG című gyűjteményemből


 

 

Életem 16 pillanata a TÖVIS – VIRÁG című gyűjteményemből‎ ‎

 

TÖVIS – VIRÁG‎ ‎

 

Kis életem nagy történései

‎/Családomról érzékenység okán nem szól a fáma/‎

6. Rész

Siker – kudarc -- siker‎

 

‎15 éves voltam: tele ambícióval, energiával, tudás-szomjjal. Nem ‎tudtam mihez kezdjek; szárnyaló vágyaim a földre kényszerültek. ‎Amilyen munka adódott, azt végeztem: epret szedtem naponta 15 forintért, ‎csemete-kertben kapáltam, segítettem Anyámnak ablakot pucolni, ‎kertészkedni, amikor ilyen munkát vállalt. Reggelit, ebédet, ‎uzsonnát vittem Édesapámnak az aratáshoz, masinázáshoz. Ősszel ‎krumpli, cukorrépa, kukorica betakarításában segédkeztem ‎nővéremmel együtt szüleinknek.

‎1957-et írtunk: az 1956-os forradalom nyoma az országon, az ‎emberek lelkén még minden vetületében csordultig ott volt - terhe ‎és áldása bizonytalan jövőt sugallt.‎
Nem volt könnyű munkahelyet találni.‎
Nővéremnek sikerült. Dolgozott, mert szükség volt ‎rá. ”Nagy úr a muszáj” – mondta Anyám, miközben sajnálkozva ‎morzsolt el egy könnycseppet nővérem korával, fizikai állapotával ‎kapcsolatban.‎

Egy napon nővérem lelkendezve mesélte, hogy a munkatársnője ‎olvasta a megyei lapban: lehet jelentkezni gyors- és ‎gépíró iskolába a 8 osztályt végzetteknek.

 Izgatott öröm lett úrrá ‎rajtam, bár fogalmam sem volt, hogy a gyorsírás mit takar. ‎Különleges írásmód – magyarázta nővérem. Mindössze két éves ‎iskola. ‎
Szüleinket erről viszonylag könnyen sikerült meggyőzni ‎nővérem segédletével.

‎/Ma már tudom azt is, hogy a gyorsírást Ciceró felszabadított ‎rabszolgája: Tiró találta fel, hogy írnokként követni tudja Ciceró ‎beszédeit./‎

Beiratkoztam. A gyorsírás érdekessége magával ragadott, de a ‎gépírást lélektelen,  gépies tevékenységnek éreztem olyannyira, ‎hogy októberben már sorozatban hoztam a 2-eseket.‎
Anyám felháborodott: „Ezért nem fizetünk havi 80 forint tandíjat, ‎nem veszünk minden másnap egy füzetet, aztán meg a buszt és ‎vonatköltséget sem fizetjük. Még csak az kell, hogy megbukj! ‎Vagy tanulsz rendesen, vagy kiveszlek az iskolából!”

‎Ez hatott.‎
Innentől kezdve mint az őrült tanultam.‎
Karácsonyra már gépírásból az iskola legjobbja, a következő ‎évben pedig az ország legjobbja lettem: megnyertem az országos ‎gépíró bajnokságot.  54 iskola indult a versenyen.‎

 Gyorsírásból „minősített magas-fokú”, „parlamenti gyorsíró” képesítést ‎szereztem.

‎Persze ennek elérése nemcsak az én érdemem, nemcsak magamnak köszönhetem, hanem a családunknak is.
Szüleimnek, akik az anyagi hozzájáruláson kívül mindent ‎megtettek tanulásom, sikerem érdekében.
Nővéremnek, aki hírül hozta az általam elérhető tanulási ‎lehetőséget, és keresetének egy részét taníttatásomra fordította.

Hálás köszönet érte!‎

Gimnáziumi és főiskolai tanulmányokat munka mellett – esti ‎iskolákban folytattam.‎

Mennyire igaz és bölcs a mondás: „Ha nem teheted azt, amit ‎szeretsz – szeresd azt, amit tehetsz!”‎

Bejött!!!

Bizonyítványaim:

 


 

 

 

 

 

2021. június 30., szerda

Életem 16 pillanata a TÖVIS - VIRÁG című gyüjteményemből


 

2. Rész

„Csillaghullás”

„Háromszor égtünk le – szokta-volt mesélni Anyám.
Két alkalommal randalírozó fiatalok jóvoltából, akik passzióból gyújtották meg nádfedeles házunk sarkát, hogy „bátorságukat” imígyen fitogtassák.

Én egyikre se emlékezem vissza, mert mindkettő idején mindössze 1-2 éves voltam.

Anyám ezek említésekor mindig könnyezett – átélve a borzalmas éjszakákat.

Számára a legnagyobb döbbenetet, felháborodást, értetlenséget a harmadik tűzeset jelentette.  Ennek említésekor  Anyám  keze önkéntelen remegésbe kezdett.

Olyan falusi házban éltünk, ahol az épületben hat család lakott albérlőként. A hosszú folyosón minden családnak külön bejárata volt a saját lakásához.

3 – 4 éves körül voltam ekkor.
Ma is felvillan képzeletemben: arra ébredtem egy éjszaka, hogy Apám hangosan utasítja Anyámat:   „Tűz van! Ég a ház teteje! A kapu zárva van, nem tudjuk kinyitni.  Az Ördög Juli / így hívták a lakók a ház tulajdonosát/ elvitte magával a kulcsot, a jó ég tudja, hogy hová mehetett. Fogd a gyerekeket, add át őket a kapun,  én meg kintről átveszem őket.” 

 

 

égett
 

Anyám jajveszékelve sebtében összepakolt néhány holmit, takaróba csavart engem és testvéremet és futott velünk a kapuhoz. Átadott bennünket a kint várakozó Apámnak.

A többi család ugyanezt tette a gyerekeikkel.

Apám a testvéremet, Anyám pedig engem fogott karjába és sietve indultak egy három utca távolságra  lakó ismerőshöz szállást kérni.

 

apával

Emlékezetem szerint csodálatosnak láttam a házunk tetejét nyaldosó lángnyelveket, de hallva a felnőttek jajveszékelését, sírását – nem mertem megosztani örömömet velük!

Olyanok voltak a felcsapódó lángok, mintha a csillagok szórtak volna tüzet a házunk tetejére.
Bámulatosan szép látvány volt, ahogy a sötét éjszakában sziporkázott, pattogott, sustorgott a nádtetető!

 

 

Ma restellem, de engem akkor ez a látvány elbűvölt.

Az ismerős család – ahova bekéredzkedtünk – kedvesen, együtt-érzően fogadott bennünket.

Volt egy annyi idős kislányuk, mint én.  Vele azonnal játszani kezdtem.

Az ágy mellett, ahol feküdtünk, a falvédő mintás papír volt. Úgy játszottunk, hogy ki kellett találni: hány vonal van egy mintában? Ezenkívül párnacsatáztunk.

Hallottam ahogy a mellettünk lévő helyiségben szüleim és a vendéglátók szidják az Ördög Julit, amiért – szerintük – meggyújtotta a saját házát, hogy ezzel a lakókat kiebrudalja onnan. A kaput pedig azért zárta be, hogy a lakók megsérüljenek, esetleg el is égjenek!

Ezt szörnyű volt hallani.   Pityeregni kezdtem. Anyám bejött a szobánkba és megvigasztalt, mondván, hogy nem sérült, pláne nem halt meg senki a tűz-vészben.

Kissé megnyugodva, a nem mindennapi eseményektől fáradtan                 - rövidesen az igazak álmát aludtam,

Mire a tűzoltók odaértek, a házból már csak üszkös rom maradt, nem volt mit oltani,  ezért dolguk-végezetlen visszafordultak.

Érdekes, hogy ugyanaz az esemény a felnőtteknek szörnyű élmény, nekünk gyerekeknek pedig felejthetetlen emlékű, különleges eseményekkel teli éjszaka volt.