A múlt

           A múlt

Ha feledni, ó lehetne,

mi derűdet elkergette:

múlt árnyékát, sok rossz percet,

párnán hulló bánatcseppet,

csalódások mély fájdalmát,

vágyaidra közöny hangját,

ünnepet, mit magad vártál

pezsgős könnyel telt pohárnál.

Gyémántba írd, hogy ne feledd,

szépeket is rejt a lelked:

halk, szerelmes suttogó szót,
kedvesedtől rózsabimbót.

Szerelemnek tűzistene

a vágyálmod megértette,

a csillagok mind ragyogtak,

édes gyönyört felhalmoztak.

Az emberek körülvettek,

mosolyogtak, mert szerettek,

boldogságban, fényben éltél,

ez volt földöntúli mennyég.

Ami szíved gyújtja lángra,

szép napjaid titkát tárja:

két pohárban pezsgő pezsgett,

szerelmesek ünnepeltek.

               filo-csibi

Reményem

     Reményem

Reményt remél énem, szépet,

Hamu helyett ékességet,

Sötét búmra örömtüzet,

Tűzlelkemre  hűvös vizet.

Lidércálmot boldog váltson,

A holnapra  remény várjon!

Remény lelkem óhajtása,

Életemnek vágyott társa.

Ha elhagy az egész világ,

Búcsúzásom egy szál virág,

De reményhez ragaszkodnék,

                                               Mint szalmába, ha fulladnék!

Ha távolra menne, menten

Szaggatná a tövis lelkem,

Kihunynának mind a fények,

Az égbolti fényességek.

A könnyeim hozzák vissza,

Balzsamozzon a gyógyírja!

Hűséges légy szép reményem,

Aranyvirág vagy te nékem!

Ha jön a rossz arzenálja,

Erős várunk mind kiállja,

Kísérj el a végső percig,

Túlsó parti nyugvó helyig!

           Filo-csibi

Csillagok

                 Csillagok

Búcsúzik a napnak tündöklő sugara,

Beköszönt már az ég esthajnalcsillaga,

Világnak lármája elpihent és csendes,

Gyöngyfényű harmat is nesztelen permetez.

Megtöri a csendet zengő fülemüle,

Szürke alkonyatnak daloló hírnöke.

Takarja eget az est sötét kárpitja,

Csillag-mécseseket gyújt meg az éjszaka,

A holdfénnyel együtt vigyáznak a tájra,

Éjfény arcukat a vizek tükre látja.

Lehullik egy csillag, jön a helyébe más,

Olyan, mint a szemből lecsorgó könnyhullás.

A miriád csillag mítosza káprázat,

Rá a legnagyobbak dicsérete várhat,

A sztároktól függ a világ hangulata,

A szerelmesnek a szerelmes csillaga.

Csillagok gyúljanak a gyönyör-éjjelen!

Lelkünk járjon mindig a csillagösvényen!

                                                                       Filo-csibi

Muzsikáló lélek

      Muzsikáló lélek

Mint a  hegedű nagy virtuóza,
húrjainak ő sem számolója,
jót és rosszat is másképpen húzza,
minden érzésnek más a taktusa.

A szeretetnek sokféle árnyát,
szerelem szivárvány-színvilágát,
vágyak mérhetetlen kavalkádját,
örömnek, bánatnak sokaságát.

Változik a kedve, hangulata,
ezerszínű hegedű-játéka,
tükrözi a kedély hullámzását,
dallamra lejti lelki románcát.

Ha keserűség száll vonójára,
jégvirágos télről szól nótája,
sír a hegedű könnyzáporában,
remeg hangja szíve fájdalmában.

Nem szakad lélek-hegedű húrja,
vágya, hogy muzsikálhasson újat,
pengesse a szép madárdalokat,
fényes égről, virágról szólókat.

Mindig örömre, gyönyörre vágyik,
minduntalan csak erre skálázik.

Csodaszép világ minden dallamát
szívet tépőn,  mesésen játszaná!

                                Filo-csibi

Jégvirág

       Jégvirág

Jégvirág nyílt ablakomon,

Ültetője fagyot hozott,

Télnek hívják ebugattát,

Vicsorgatta rám a fogát.

Lélek nélkül mit ér virág,

Nem érezni az illatát!

Levelének nincs zöld színe,

Soha nem is volt gyökere.

Hópelyheknek színvilága

Se piros, se kék, se sárga,

Szép fehér, de ha elolvad,

Lesz belőle csúnya latyak.

Belep mindent a zúzmara,

Télnek borzas jégcsillaga.

Csupasz fákon veréb, holló,

Költözés nem nekik való.

Nincs enyhe szél, nincs madárdal,

Sem, amitől szív ég lázban,

Fagyot lehel a deres szél

Zord csókjából senki nem kér.

Hegyről zúdul hó lavina,

Hóhalmokat borít útra.

Ki az, aki rajong érte?

Jönne már a tavasz végre!

A jégvirág vízzé válna,

Aranyeső nyílni vágyna,

A jeges tél nyár ágyában

Csókot adna virágának.

              Filo-csibi

                                                          

                                                          

Hamvadó mécs

    Hamvadó mécs

Alig ég, már csak pislákol,

Fel- fellobban, újra lángol,

Kapaszkodik az életbe,

Lehetne még egy szép estje!

Délceg, büszke magassága

Már csak múltnak torzó árnya.

Roskadozik egész teste,

Folyik rajta könnye cseppje.

Inkább füstöl, mintsem lángol,

Járja már a mécs-gyásztáncot,

Fakult fényű a ruhája,

Fekete füst a virága.

Szikrákat szór utoljára:

Gonosz világ a világa,

Az elhunytát sem várják meg,

Elfújják és aztán Ámen.

Hamvadó mécs vigasztaljon,

Élő néha így kell  haljon,

Rózsának -  ha nem illatoz,

Lélektelen szirmán tapos.

Földön járnak olyanok is,

Kik a gyengét nem szeretik,

A jó tettét elfelejtik,

Rosszat hangos dobra verik.

           Filo-csibi

Kincs

           Kincs

Megőrizni mindent, mi kincs,

Meglelni a parányit is,

Ez adja az életgyönyört,

Hamis helyett igazgyöngyöt.

Gazdagság nem valódi kincs,

Az ékszer csak színes kavics,

Csak hideg kő és semmi más,

A lélekben nem ragyogás.

Barátaid sokan lesznek,

Kik a pénzért szeretgetnek,

A szegénység, ha kopogtat,

A hízelgők mind távoznak.

Őszinte szó, kedves arca,

Mi szívednek  a balzsama,

Egy szál virág, kis kedvesség,

Mélyről jövő kincses szépség.

Tiszta kék ég, bíborló nap,

Pirkadatkor hajnalcsillag,

Kikeletkor pacsirtaszó,

Kincseidet mérni való.

Gyűjtsd e szépség sokaságát,

Ne féljél, hogy veszted árát,

Lelked töltse meg örömmel,

Életedet kincsözönnel!

                                                              Filo-csibi