Farkas Ilona: TANÚ AZ ÉG

Farkas Ilona

Tanú az ég

 Nagy szerelem szíve dobbant szóra,
virág méze csordogál azóta.
Több évtizednyi szótlan távollét,

mikor kelyhe csak álmában volt szép!

Hiába hullt sok frissítő eső,

                                                          simogatott napsugár és szellő;
                                                          zengedeztek pacsirták az ágon,

döngicséltek méhek a virágon!

Árny-játék az csak árva lelkében,

fuvallat a fergeteg egében;
szerelmet, mint tetszhalott – „megélte”,

bájmosoly volt, amivel beérte!

A virág most hő-nyár nap aranya;

holnap zordjától retteg katlana,

távolléttől félti láng-szerelmét,
parázs füstje könnyezi a szemét!

Jobb álmodva élni a magányát,

szerelmének szótalan-világát:
felhő fodra lesz majd ara-fátyla,
tanú az ég e frigy igazára!

Farkas Ilona: NE NYÍLJATOK

Farkas Ilona

 Ne nyíljatok

Haldokol a lomb levele,
játszadozik a szél vele;
nyár színei halványulnak,
a levelek porba hullnak;
verőfényes fény-nyalábot
elfedik a ködhomályok!

Ne nyíljatok őszi rózsák,
várjatok még néhány órát;
érezhessem a nyár hevét,
lelkemben a lángja tűzét;
ne zúgjon még síró szellő,
ne gyűljön a bánatfelhő!

Ha egy halk szó, egy üzenet
fénye gyújtja a szívemet,

nyár színeit belefesti,
a szerelmet benne rejti:
eljöhet ősz, múlhat a nyár,
őszi rózsa kinyílhatsz már!

Farkas Ilona: HOL LELLEK?

Farkas Ilona

Hol lellek?

Hiányzik szerelem, hiányzol Te nekem,
szerelmes dalokon könnyeim hullatom;
hiányod fáj nagyon, nem lellek kedvesem,

nem látlak, nem hallak, kezed se foghatom!

                                                      

Farkas Ilona: VÁRJ RÁM

Farkas Ilona
 

 Várj rám

Várj rám, ahol jártunk – a Gondolat táján,
Ábrándok útjain, az Álmok sétányán;
Érzelem tengerén vitorlát bontottunk,
jártuk a Világot -- boldogan hajóztunk!

Várjál, hol csapkodott villám és zivatar,
ám hittük: szerelmünk gyönyöre betakar,
szépséges szivárvány értette szívünket,
szalaggal kötözte a komor felhőket!

Várj reám – ott leszek csillagos ég alatt,
forró napsütésben és árnyas fák alatt;
kövesd a szívedet – mutatja az irányt:
míg engem szeretsz – megtalálsz – bárhol is jársz!

Farkas Ilona: TÁVOLI SZERELEM

                                               

                                                  

                                                    Farkas Ilona               

                                                 Távoli szerelem

Vergődő kismadár piheg a szívemen,
szenvedély emészti – távoli szerelem:
az örökifjú vágy – pokol és mennyország,
az éjgyöngyharmatú, édes-szép boldogság!

Te és a szerelem egy rózsából nyíltok,
tövissel, szirommal mind a ketten bírtok,
szerettek és szúrtok  a széljárás szerint,
lelkem, mint a kőszirt – állja, meg nem rendít!

Állja, mert mosolyogsz a rideg tárgyakból,
Te könnyezel minden esőcsepp-hullásból,
Te ragyogsz a fényben, szép-álmú éjjelben,
Te vagy mélyen lelkem – plátói szerelmem!

Hiányod fogja a gyorsuló időket,
uralja a tűnő órákat, perceket;
tágra nyitom szívem, meg az egész lényem,
hogy érezzen Téged – lángja Veled égjen!

                          

Farkas Ilona: ÉDES FÁJDALOM

Farkas Ilona

 Édes fájdalom

Ki hallja meg és érzi át dalom,

hogy szerelem mily édes fájdalom:
a csillag-tűzben csepeg a méze,

Nap aranyában tán fanyar íze!

Ki tudja-látja – boldogság hol jár,
keserű könnyel telve a pohár;
marcangol hiány – a lelkem zokog,
kínoz távollét, hisz’ Rá gondolok!

Farkas Ilona: ÉJFÉNY

Farkas Ilona

 Éjfény

Vénül a fénye Nap sugarának.
földet az árnyék festi tele,
szőnyege szürke esti homálynak,
hollószín lesz a kékség ege!

Madár-fészkében elhallgat a nesz,
álmokat fúj az esti szellő,

bércen és réten is honol a csend,

éjfény világa némán feljő!

Szunnyad a rózsa, ma nem nyílik már,
hírnök illatát most hinti szét,

szép kelyhét zárja és álmodik tán,
vágyik hajnalban kinyitni még!

Fátylat terít a koromló éjjel,
csillagok Holddal a mécsesek,
magány bandukol csak a sötétben,
óvón vigyázza a fénysereg!

.