2014. július 15., kedd

Duna vizén



     Duna vizén


Feketéből Feketébe,
Az erdőből a tengerbe
Népeket mint vérér fogja
Több országon végigfolyva.

Széles a víz, mély a folyó,
hulláma lágyan fodrozó,
ezüst fénye tükörsima,
míg irigy szél nem borítja.

Temérdek víz, hosszú folyó,
úszhat rajta nagyobb hajó,
csak megbillen dühös szélben,
fent van orra szemben széllel.

Viharos szél ordít, süvít,
dübörgő haragot zúdít,
villámokat hány mérgében,
nagy hajót a tüze éget.

Táncra perdül egy kis csónak,
mogorva szelet csalogat,
hízelkedve legyeskedik,
csendességért kedveskedik.

Goromba szél szellőcske lesz,
susogva dúdol szerelmet,
simogatja a csónakot,
lágyan fodrozza a habot.



                   Filo-csibi

2014. július 13., vasárnap

Búbánat



Búbánat


Megint itt van és tanyát vert bennem,
Ég a szememben, zúg a fülemben.
Árnyéka, mint a viharos felhő,
Tengerárja félelmes, rettentő.

Gyűlölöm, ahogy gyűlölni lehet,
Közelségét gyötrődve viselem!
Hogyan  is szabadulhatnék  tőle?
Nevetnék?  – e gondolat rég dőre.

A kalmár érzékeny lelket keres,
A kőkeménybe kényszerrel szeret.
Kiszemelt engem, mint áldozatot,
Karmaival szívemen áthatolt.

Rágódik bennem, zsarol a kínja,
Komorhomályt homlokomra írja!
Ördögtáncot jár, ujjong, ficánkol,
Vele együtt démona is táncol.

Szörnyszülöttnek – mint a riadt madár –
Borzongok győzelmes diadalán.
Vidd el őt esti szél, vidd új tájra,
Lelkemnek nyugalom szomjúsága!

A nagy ég mutassa meg az utat,
Mely a virágos jókedvbe mutat!
Remény űzd el a csúf búbánatot!
Szél hozzál  örömdús  áradatot!

                              Filo-csibi

2014. július 11., péntek

Susogó levelek



       Susogó levelek


Mit susog zizegve a nyárfa levele;
Csillogó fényén a szélhárfát pengetve?
Ezüstnyár ágai némán bólintanak,
Így örvendnek a levelek ódáinak.
Mint felkiáltójel, a nyár magas, sudár,
A levelek susogásán nem triumfál;
Fennkölt büszkeséggel az eget firtatja,
Gyökérlábán feszesen állva méltatja.

A sokat tudó leveleket kérlelem,
Súgják  a fülembe mielőbb meg nekem:
Hervadó gyöngyvirágomat tépjem-e szét,
Vagy ápolgassam őt, míg élte véget ér?
Melyik kevésbé fájó neki és nekem;
Ebbéli tudásom – sajnos – nincs énnekem!
Gyöngyvirágom kelyhéből egy bús csepp szakad,
A fájó könnyeimmel folyammá dagad.

Ezüst nyárfa levelei súgnak-búgnak,
Hogy’ feleljenek, amit maguk sem tudnak?
Lélek dolgában nem létezik jó válasz:
Benne millió csoda, rejtély, varázs van.
Lassú vagy gyors halál a kisebb fájdalom?
Mindkettő összetör, mindkettő fáj nagyon.
Kis virágomat a lelkembe ölelem,
A maradék életét abba lehelem.


                        Filo-csibi

2014. július 7., hétfő

Vadvirág



Vadvirág

Kakukkfű, pipacs és a boglárka
Illatát a réten pompázza.
Szabadon nő, hová az óhaja,
Nem vágyik dédelgető óvóra.

Szétszór magot, hajtása növekszik,
Ettől kedvét mások el nem veszik.
Isten kertje a vadvirágos rét,
Buján élnek itt a virágok még.

Lelkivilág csodás virágoskert,
Az útmentit  távolítanom kell!
Csak a nemes virág nyílhat abban,
Többinek írmagja se maradhat!

A rózsa fenséges és királyi,
A boglárka szerényen pompázik;
Kastélyba való, ami fenséges,
Mezei virág kunyhóban ékes.

Mindnek dicső természet szülője,
Létet és múlást neki köszönhet.
A különbséget az ember tette,
Mert vadnak meg nemesnek nevezte.

De káprázatos lehetne e kert,
Ha mezei virág is élne benn!
Nemes- és vadvirág nap színében,
Rózsa boglárkával negédesben.

Sokszínűség lényemet színezné,
Isten lelkemben örömét lelné.
Vágyam sasként egyszer majd elrepít,
Szép vadvirág magját lelkemre hint.                      


                          Filo-csibi


                                                                                                                                                       

2014. július 4., péntek

Hajnalfényű Boszporusz



Hajnalfényű Boszporusz


Büzasz,  Poszeidon tengeristen fia
Várost álmodott, és azt Bizáncnak hívta;
Konstantinápoly, majd Isztambul lett mára,
A földi halandót lenyűgöz  látványa.
Boszporusz tengerszoros derekán csobog,
Hulláma két kontinensnek is partot mos.
Isten teremtő kedve örömöt látott:
Képzelt egy ezerarcú mesevilágot.

Fekete- és a Márvány-tenger kegyében
Két víznek kisdede ringatózik szépen.
Habja simítja Európát,  Ázsiát,
Mélykék mélye, felszíne ezüstben vibrál.
Hajnalfénye a város falán csillámlik,
Meseváros sejtelmes színben pompázik;
Égi hold földi arany utánzatai
Csodás mecsetek csalfa délibábjai.

A hatalmas templomok, régi szépségek
A Koránból Allahot hallgatni készek.
Valaha Szultánt dicsérte minden élő;
„Csillogó tekintete fényesen égő”,
Háreme és rózsái nem hervadhattak,
Tündöklő fényességet nem csorbíthattak.
„Ezeregyéjszaka” mesélő félholdja
Hajnalfényű Öblöt ringatja álomba.


                           Filo-csibi

2014. július 2., szerda

Lelkemet besározták



Lelkemet besározták



Lelkem a nap aranyozta,
csillagos ég csillogtatta,
enyhe szellő simogatta,
„szépet” bátran elmondhatta.
De az istennek-képzeltek
itélőszék elé vittek.
Haragosan ócsároltak,
rettentő tűznyilat szórtak.
Hogy milyen bűnök terhelték,
nyilazók ezt nem fecsegték,
lelkem szavát nem értették,
„szépet” más nyelven beszélték.

Tiszta volt, de besározták,
ronggyá tépték, összezúzták,
mint a romlott húsrakományt,
a szemétdombra kidobták.
Ott sem maradt békén, nyugton,
kóbor kutyák falták folyton,
vicsorogva jöttek újak,
minden rá fenték fogukat.
Jó az Isten  -  megkönyörült:
angyalt küldött, szárnyán repült
maradéka a lelkemnek,
az utolsó lehelettel.

Erőt merített magából,
törölte a sárt magáról.
Oly nagy lett így az ereje,
sározókat porrá verne.
Magához hű csak úgy lehet,
ha vissza nem üt ezeknek.
Szebb a megbocsátó lélek,
legyen ilyen, amíg élek.
Újra a nap aranyozza,
csillagos ég csillogtatja,
enyhe szellő simogatja,
„szépet” bölcsen elhallgatja.

                           Filo-csibi


2014. július 1., kedd

Hollóhajam deres



Hollóhajam deres


Hetvenkét őszről szól a pergamen,
Keresztet vetett rám a pap:  Ámen!
Torkomat próbálva adtam tudtul:
Nem repesek az új világomtúl.

Sötét felhőkből hulltak mennykövek,
A csillagok behunyták szemüket,
Hold sem látott szívesen - bujdosott,
Szűrte fényét a nap - nem ragyogott.

Forrásoknak vize mind kiapadt,
Minden dalos madár néma maradt,
A rózsa csak töviseket hozott,
A tenger tajtékozva habozott.

A mindentudók ezt így mesélték,
Vakon hiszek el én minden mesét.
Másképp a sok rossz nem történt volna;
Kilencszer nyolc év regélne róla!

Az utamon örömök is értek;
Idővel sorra hamuvá égtek.
Lehet, hogy illúzió minden szép?
Legalább illúzióm lenne még!


                Filo-csibi