Lambrozett Éva verse

                                                                               

                                                                        

                      Randevú

Felkértél egy táncra, még egy utolsóra,
karodban tartottál, míg ütött az óra... -
és nem is sejtettük, hogy nekünk dúdolja
vég-keringőjét az éj, mintha hajszolna,

űzne valahová, hol velünk maradhat
e csodás érzésünk, s az Élet se faggat -
ezután, hogy eddig mitől fakadt harmat
két orcánk teraszán; letörli és hallgat.

Szótlanság köpenye vállunkra borítva.
Ennyit kértünk Tőled a reánk-mért kínra. -
Megtetted Istenem, ez szerelmünk sírja,
látogatjuk sűrűn, s a Hold világít ma...

ismét táncolhatunk, kacagunk mindenen,
jól is laktam Véled, csókjaid megettem; -
hoztunk virágokat...én neked, te nekem,
de rettent a hajnal, búcsút kell intenem,

várj egy mókás felhőn, oda váltom jegyem.