Lambrozett Éva verse

                                                                           

                   Révedés

Mindenki meghal, ki született valaha;
messze szökdös a virág édes illata -
kifakulnak rétek az elsatnyult fűtől,
gazdátlan gondolat hasad a férc-műből.

Elporladnak álmok, elűzetnek vágyak;
szépségnek párlata a ráncokra ráfagy -
(kettétört érzelmek csalódottan, csonkán
csupaszra vetkezve, erejükben fogytán)

Nézek egy pókot a sarok szegletében...
küzd a hálójával, nem az ellenségem -
figyel a szövésre, dolgozik ő gyorsan;
és mire lesne rám, leseperem nyomban.

Látóhatárt fürkész magasan egy ablak;
éppen addig lát el, ahol a Hold ballag -
ám eltűnik az is...ott, hol az Ég derül,
narancs-nevetése függ rajtam, ékszerül.

Apadnak tengerek, kagylót vetnek partra;
gyöngyeik lapít'nak magukra maradva -
csöndes rabságuknak drága kincsét őrzik
...s eközben az Élet fakad, ősztől őszig.