Lambrozett Éva verse

                                                                                 

                                                                            

                      Árnyalatnyi

              Emlékeimben tartalak, még foglak...
              de már olyan nehéz vagy. Sóhajtozom. -
              S lelkem keze nehezül, ne vedd zokon;
              hisz' belőlem a Szépek egyre fogynak.

              Frissítem elmém lidérces vendéggel...
              felém sompolygó elavult ábránddal, -
              jaj, oly furán fordulnak nekem háttal,
              kontúrjuk múlt-rőzse máglyáján ég el.

              Bevillan néhanap sok szép pillanat...
              ami fölöttébb kedves volt számomra; -
              vajon hogyan varázsoltad sorsomba?
              Eremben lüktetsz, mint arany-árnyalat.

              S ha kijutsz a fényre, suhansz bőrömön,
              én pedig letörlöm arcommal lényed... -
              immáron ragyogok, csókollak Téged;
              lám, a múltunk végre illendőn köszön.