Lambrozett Éva verse

                                                                        

                Szégyen

Hiszem azt néha, van értelme élnem
és mégsem hiába szenvedett Anyám, -
mikor sóhaja sem enyhített baján...
és Angyalok körme szántott az Égben,

hogy minden barázdának nyoma legyen
szépen, aztán eremben hordozhassam -
az öröklött kínt, fájdalmat romlatlan...
mit akkor nekem hagytak gyötrelmesen

az Úr- madárkák, a fehérek, tiszták...
azok, kik később vigyáztak talán rám, -
a Nagykönyv-oldalai közt csatázván.
Szégyellem is magam, hisz a hamisság

csadorjában szemem kancsalul nézett, s
tudatlan voltam, mert szülém se mondta, -
hogy Őket Látni Kell, nem csak álmomba'
(a vétken-izzadt, nyirkos, való-tépett

éj filmkockáján), hanem nappal épp úgy;
hisz gyalázat, mikor megyünk közöttük, -
érintést érzünk, de meg sem köszönjük,
úgy véljük: szellőn táncoló Remény súg.

Hiszem azt néha, volt értelme élnem
és mégsem hiába szenvedett Anyám, -
mikor ezer sóhaj szakadt fel ajkán...
nekem pedig Angyalt kellett beérnem.