Lambrozett Éva verse

                                                                         

           Magasröptök

Tomboló vér-vihar, mi széttépi szívemet,
oly vadul, mohón árad erekből zsigerbe, -
hogy felfeslik a lelkem foltozott védelme
és megadón behódol, fő-hajtva ím, Neked.

Uralkodj hát rajtam, mint érzelem-tornádó,
ám megértő, szerelmes kegyet gyakorolva; -
ne törtess nagyon, pilledj viseltes karomba,
szelídítsd az erőd, légy szenvedély-dorgáló.

Kihűlt mámor-hamuból szítottad parazsam;
itt didergett bennem, bár néhol izzott sárgán, -
s az a kis melegség, az folyt' égette párnám...
ahogy csak Ámor képes, rejtelmes-ravaszan.

Most (berobbanva Veled) fejtetőn a Világ;
zárkájából széllel száguld öröm-madaram... -
szabad is, boldog is, röpül velem magasan,
innen fentről eltörpülnek vétkek és hibák.