Életem 16 pillanata a TÖVIS - Virág című gyűjteményemből

 

 

Életem 16 pillanata a TÖVIS – VIRÁG című gyűjteményemből‎

 

TÖVIS – VIRÁG‎

 

Kis életem nagy történései

/Családomról érzékenység okán nem szól a fáma/‎

‎

3. Rész

Kórházban

Zrinyi utcai kórház

‎Öt éves voltam, amikor elkezdett fájni a fülem. Egyre jobban fájt, ‎olyannyira, hogy már sírtam a fájdalomtól.‎
Édesanyám korpát rakott egy kispárna huzatába, felmelegítette, ‎majd a fájós fülem alá tette. Ez kissé enyhítette a fájdalmam. A ‎falu orvosa kórházi műtétet javasolt. Utaznunk kellett.‎
A vasút-állomás néhány kilométerre volt a falunktól. Buszjárat ‎nem volt. Karácsony tájéka, hideg és sötét volt – és persze, most is ‎fájt a fülem. Anyám a karjába vett – mindketten sírtunk.‎
Hetekig voltam kórházban. Eleinte szinte állandóan sírtam, ‎később kissé megszoktam a körülményeket, de a szüleim, a ‎testvérem hiányát soha. A nővérek kedvesek voltak, ‎délutánonként velük együtt hajtogathattam a kimosott fáslikat. Ez ‎tetszett.‎
‎ Anyám minden nap meglátogatott, már reggeltől kezdve vártam. ‎A folyosón egy padon térdepeltem, ahonnan jól lehetett látni az ‎érkező látogatókat.‎
Egy napon hiába vártam Anyámat -- nem jött. Sírtam, zokogtam. ‎A folyosón jöttek-mentek a betegek és látogatóik. Egyik-másik ‎próbált vigasztalni – sikertelenül. Majd megszakadt a szívem a ‎szomorúságtól. Odajött hozzám egy fiatal pár. Kedvesek voltak, ‎adtak csokoládét, beszélgettek velem. Kérdezték hány éves ‎vagyok. Mondtam, hogy öt, de már kicsit tudok olvasni, mert a ‎testvérem iskolás és ő megtanított. Csodálkoztak, majd a néni ‎odahozott egy újságot és rámutatott néhány nagybetűre. ‎Megmondtam, hogy milyen betűk. Mennyi hét meg öt – kérdezte ‎váratlanul. Ez nekem nehéz volt. Gondoltam, hogy mondok egy ‎számot, aztán már csak békén hagynak! Tizenkettő – saccoltam ‎bizonytalanul. A néni felkapott – össze-vissza puszilt.‎

Másnap jött Anyukám. Majd szétszedtem örömömben. A fiatal ‎pár megkeresett bennünket. Elmondták, hogy a kórházi kezelés ‎után Svájcba utaznak, ahol letelepednek. Gazdagok. Sajnos ‎gyermekük nem lehet. Szeretnének engem magukhoz venni. A ‎családunkat bőségesen megjutalmaznák és mindvégig segítenék ‎anyagilag.‎
‎„Kár a szóért” vetett véget Anyám -- szigorú tekintettel, emelt ‎hangon -- a továbbiaknak. „Én a gyerekemet senkinek, semmiért, ‎semennyiért nem adom. Isten áldja magukat!” Nagynak, hősnek, ‎rettenthetetlennek láttam ekkor Anyámat. Kihúzta magát büszkén, ‎majd megragadta erősen a karomat, megfordult és sietősen távoztunk a ‎kórterembe, az ágyamhoz. Útközben félve pillantottam hátra: nem ‎jön-e utánunk a pár? Ők csak álltak és bámultak utánunk.‎

‎ „Ezeket leráztuk!” – mondta Anyám elégedetten.
 Ezen mindketten jót ‎nevettünk.‎
Elővette a piskótát. Ilyen finomnak még sohasem éreztem az ízét.‎
Sajnos vissza kellett küldenem a nővéremtől kölcsönkapott ‎olvasókönyvet. Valahogy most könnyebben ment, mint azt ‎korábban elképzeltem.‎
Igaz, hogy eddigre már minden mesét elolvastam benne. A ‎legkedveltebbnek a végét is megjegyeztem. (Bár nem értettem, mégis nagyon tetszett!) Ha jól emlékszem, így ‎szólt: „Kistérdszéli Katica Imre király bánata! Ha nem tetszik, ‎tégy róla!”
Ha jól emlékszem!‎