Életem 16 pillanata a TÖVIS – VIRÁG című gyűjteményemből
TÖVIS – VIRÁG
Kis életem nagy történései
/Családomról érzékenység okán nem szól a fáma/
9. Rész
Hanság – KISZ építőtábor
Minden, ami új, ami más – izgalmas, érdekes és talán különös is lehet!
A KISZ /Kommunista Ifjúsági Szövetség/ -- bár politikai indíttatású szervezet volt, a politikához mégis csak kevesünknek volt némi affinitása.
Mi, fiatalok azonban megkerestük és megtaláltuk benne a politika-mentes szórakozást: kirándultunk, néptáncoltunk, színházat játszottunk. Ez utóbbit különösen élveztem, mivel kárpótolta gyerekkori álmomat: amikor is színésznő szerettem volna lenni!
A jókedv összes módját átéltük – mindent, amire lehetőség kínálkozott; öröm-cseppjeit pohara aljáig kiittuk.
Vállalati KISZ tikár-helyettes, kultúrfelelős, tánccsoport-vezető voltam.
Lehetőséget kaptunk: a Hanságba három hetes építőtáborba 10 fő részvételére; ami úgymond építőtábor volt, de valójában kikapcsolódás, szórakozás.
Örömömre én is mehettem.
A Hanság zsombékos, vizenyős területét lecsapolták, hogy ezáltal termőföldet nyerjenek. A munkálatokra a szervezet tagjai önként vállalkoztak. Szerencsére a mi csoportunk érkezésére befejeződtek a munkálatok, így mi tulajdonképpen a „dics-himnusz” szerepet kaptuk.
Nyár közepe volt. Sajnos fürdési lehetőség csak a csapból folyt, fürdőmedence esetén akár igazi nyaralásnak is titulálhattuk volna a tábort.
Az időre nem panaszkodhattunk: a Nap bőségesen ontotta sugarát, melegét; a három hét alatt mindössze kétszer esett az eső, amit talán az öreg bölcs rendelt, hogy lehűtse a sok fiatal belülre zárt kedélyét, mivel többen kínosan élték meg a szigorúnak ítélt rendtartást.
A tábornak bizonyos szabályok között kellett működni: reggel zászló-felvonás, utána reggeli, majd szabadidős-foglalkozás, ebéd, utána sport vagy politikai dal-tanulás, ismét szabadfoglalkozás, majd vacsora.
Este 10 óra után a tábort tilos volt elhagyni! Ezt persze néhányan nem tartották helyesnek, ezért sorra-rendre megszegték. Nem voltam erkölcsi szent-fazék, de este tíz után soha nem tartózkodtam a szálláshelyemen kívül.
Sátrakban aludtunk, egy sátorban hatan. Természetesen csak lányok.
Gyakran jöttek a táborba tornászok bemutatót tartani.
Én mindent meg akartam tanulni, amit tőlük láttam. Korábban már meg tudtam csinálni a „hidat”. A gyakorlatot most nem teremben, hanem a szabadban, a göröngyös füvön végeztük.
A középső lábujjam beszorult egy kis gödörbe, a többi lábujjam pedig a talajfelszínen volt. Eltörött az ujjam, estére háromszorosára dagadt.
Hazamehettem volna a balesetem miatt, de sajnáltam a hátralevő programokat ott hagyni, ezért azt füllentettem, hogy nem fáj.
Odahaza sem mentem orvoshoz, így a mai napig deformált a középső lábujjam.
Költők is jöttek hozzánk, akik itt a saját versüket szavalták.
Egy bizonyos Győző (családnevére nem emlékszem) a
versszakok végén ismételte: „a kutya a
fal tövibe pisil”.
Ez a versrészlet bizonyára nem a költői szépsége miatt maradt meg az
emlékezetemben!
A tábor közelében volt egy bányató, ahová tilos volt elmenni, mert a szakemberek veszélyesnek tartották a tóban való fürdést.
„Az első lépésnél még csak térdig ér a víz, a másodiknál már elnyelheti az embert” – magyarázta a táborvezető.
A fiatalnak nincs ínyére, derogál a tiltás – csak azért is odamentünk és lubickoltunk a szélében.
A bátrak – mit sem törődve a figyelmeztetéssel – egymás után ugráltak be a tóba, átúszták és a másik oldalon jöttek ki a vízből.
Bátraké a szerencse, nem túl széles a tó, én is át fogom úszni – győzködtem magam. Ha pedig baj lenne, itt vannak a barátaim, majd segítenek!
Becsobbantam a vízbe. Három karcsapás után éreztem, hogy
nem tudok tovább úszni, le kell állnom! Süllyedtem lefelé a tó aljába. Fulladoztam. Nagyon megijedtem. Anyám utolsó intése villant át agyamon: „ne menj olyan helyre, ahova nem szabad!”
Anyám mindent megérzett, ami a gyerekeivel történik, ahogy a többi igazi anya is!
Erőt gyűjtöttem és felnyomtam magam a víz színére. „Segítség” --kiáltottam elfúló hangon.
A többiek már mindnyájan a parton pihentek. Nevettek, mivel azt hitték, hogy hülyéskedek.
Ismét lábam alatt éreztem a tó kavicsát. Utolsó erőfeszítéssel, életösztönömmel felküzdöttem magam a vízfelszínre és ismét /ezúttal már alig hallhatóan/ szóltam: „segítsetek!”
Egyik fiú a partról beugrott a vízbe, megragadta a lófarkú frizurás hajamat és kihúzott a partra.
A többiek segítségével hasra fektetett, majd a fejemet időnként felemelve – kiöntötték belőlem a lenyelt vizet.
Eltelt egy óra, mire magamhoz tértem. A körülöttem lévők hangját először csak távolinak, majd egyre közelebbinek hallottam.
Hálásan köszöntem barátaimnak a segítséget. Megbeszéltük, hogy a táborban senkinek nem szólunk róla. Családomnak is csak évek múlva mondtam el e rémisztő esetet.
Az aznapi dal-tanulásról lemaradtam. Akik nem vettek
részt a bányatói kalandban – segítettek megtanulni. A dalnak valójában a dallama tetszett!
Íme az első két versszak:
A fény a Napból
jön, s a Földnek kincset ér,
A néger barna tőle, más pedig fehér.
De lenn a forró égöv alján és az Elba partján
egy a színe, csak piros a vér.
Ha minden nyelven szerethet a szív,
hát minden nyelven gyűlöl, ó, ó, szeret,
ó, ó, érzi azt a szív!
Hogy sorsod szebb legyen ma, ember, rajtad áll.
Betermi kincseit a zöldellő határ.
S a gyárban gyors kezével önként szab a munkás
törvényt.
emberré lesz itt az ember már.
Nem zeng-e minden, bölcsebb lesz a Föld?
Nem zeng-e minden, bölcsebb lesz a Föld?
Nem zeng-e minden, szebb lesz, ó, ó, jobb lesz,
Ó, ó, boldog lesz a Föld!
Demagógia!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése