Csokonai Vitéz Mihály ( l773 – 1805 ) : EGY VÉN FÁNAK ÁRNYÉKÁBAN RÉGEN SZENVEDŐ RÓZSAFA

                                                                            

                                   Csokonai Vitéz Mihály ( l773 – 1805 ) :
       EGY VÉN FÁNAK ÁRNYÉKÁBAN RÉGEN  SZENVEDŐ RÓZSAFA

Gyenge rózsabokor kesereg búvában

Egy podvas vén fának hideg árnyékában.

Könnycseppek húllanak kinyílt bíbor száján,

Melyek leperegnek egypár bimbócskáján.

Egek! Még elején a kies tavasznak

Fakadó leveli szomorúan asznak:

A fa ráterítvén mohos vén gallyait,

Nem ereszti hozzá a nap súgárait.

Egek! Íly szép rózsát ide ki űltetett,

Mely a kertekben is díszt érdemelhetett?

Ott a több mosolygó virágoknak során

Nem epedt volna el szegény ilyen korán:

De itten a bánat sűrű tövissei

Lettek szépségének fúrdaló ívei.

Súgár mogyorófák körűlte hevernek

De azok feléje fordúlni sem mernek;

Reá lágy tavaszi szellő sem lengedez,

Mert a vén fa tőle minden rést elfedez.

Így fonnyad magános keserűségibe –

Ah! e rózsaszálat ki ne szánná, ki ne?

Magok az erdei fiatal istenek

Kínjait fájlalják; de mit segítenek!

Gyakran vígasztalják szegénykét a nimfák,

Szánakoznak sorsán az érzékeny hím fák.

Maga a szép rózsa, csüggesztvén ágait,

Így ereszti égre bokros panaszait:

„Mért nem emészt már el vagy hévség vagy hideg?

Ilyen vadon helyen mit sinlek, mint rideg?

Vajha forgószelet támasztna valaki,

Hogy tégedet, vén fa, tőből facsarna ki”!