Lelkemet
besározták
Lelkem a nap aranyozta,
csillagos ég csillogtatta,
enyhe szellő simogatta,
„szépet” bátran elmondhatta.
De az istennek-képzeltek
itélőszék elé vittek.
Haragosan ócsároltak,
rettentő tűznyilat szórtak.
Hogy milyen bűnök terhelték,
nyilazók ezt nem fecsegték,
lelkem szavát nem értették,
„szépet” más nyelven beszélték.
Tiszta volt, de besározták,
ronggyá tépték, összezúzták,
mint a romlott húsrakományt,
a szemétdombra kidobták.
Ott sem maradt békén, nyugton,
kóbor kutyák falták folyton,
vicsorogva jöttek újak,
minden rá fenték fogukat.
Jó az Isten -
megkönyörült:
angyalt küldött, szárnyán repült
maradéka a lelkemnek,
az utolsó lehelettel.
Erőt merített magából,
törölte a sárt magáról.
Oly nagy lett így az ereje,
sározókat porrá verne.
Magához hű csak úgy lehet,
ha vissza nem üt ezeknek.
Szebb a megbocsátó lélek,
legyen ilyen, amíg élek.
Újra a nap aranyozza,
csillagos ég csillogtatja,
enyhe szellő simogatja,
„szépet” bölcsen elhallgatja.
Filo-csibi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése